szerző:
Kovács Gellért
Tetszett a cikk?

Maradt elég „feldolgozatlan” sláger a folytatásra? Nem maradt. Érdekel ez valakit? Dehogy érdekel! Az ABBA-dalokkal és gyermeki odaadással éneklő-táncikáló-bohóckodó világsztárokkal hódító megasiker második része ugyanolyan ellenállhatatlan, mint az első volt. Kritika.

Stábbuli – én is ezt szoktam mondani a 10 évvel ezelőtti, a musicalszínpadokról vászonra adaptált, Meryl Streep mindent elbíró hitelére apelláló Mamma Mia!-ra. Hát, mi más is lehetne? Olyan stábbuli, amelyen minden résztevő szemérmetlenül csodásan érzi magát: dalol, vigyorog, fürdőzik a napfényben – háttérben a görög sziklás tengerpart, fetasajt és friss paradicsom illata száll a levegőben, a fiatalkori szerelmi négyszög kiegyenesítése pedig maga a bonyolult emberi boldogság. A Mamma Mia!-ban mindenki egyenlő: az énekléshez tökéletesen tehetségtelen Pierce Brosnan éppúgy, mint a minden körülmények között tökéletes Streep, vagy Colin Firth, Stellan Skarsgård, az őzikeszemű Amanda Seyfried, vagy az a néni, aki fejkendőben rohan a többiekkel kiemelt statisztaként a stég felé.

UIP Dunafilm

A Mamma Mia! nem más, mint annak felvállalása, hogy ha szerethető művészek jó hangosan jól érzik magukat, s közben ABBA-dalokat énekelnek, azzal csakis jószolgálatot tehetnek az emberiségnek.

S igaz ez még úgyis, hogy ennek a filmmusicalnek a gátlástalansága bizonyára irritáló is lehet – hát hogyne lehetne, tán még átlátszónak is nevezhetnénk. De a fene bánja, hogy átlátszó, ha ennyire átsüt rajta, és minket is elér általa a legszívmelengetőbb napsugár.

UIP Dunafilm

Az igencsak fenyegető magyar alcímmel ellátott második rész (Sose hagyjuk abba) tán kicsit érzelmesebb, és szerkezetileg „bonyolultabb” elődjénél: egyfelől megismerhetjük a fiatal Donna történetének részleteit – pontosabban semmi olyat nem tudunk meg róla és a fiúk kapcsolatáról, amit eddig nem tudtunk volna, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Lily James bűbájosan hozza a fiatal Meryl Streepet, pontosabban: dehogy őt hozza, hanem önmagát, s mivel itt gyönyörűnek kell lenni és lelkesen kell énekelni, nagyon lehet szeretni őt is ebben a filmben.

Őt is! Mert mindenki, de mindenki pontosan tudja, mit vár tőle a nép: egy 114 perces visszatapsot, amelyben Donna lánya – a másik, úgynevezett történet úgynevezett főszálán – megint megnyitja a panziót, és ez bizony remek alkalmat szolgáltat arra, hogy megint legyen tűzijáték, dalolás, s még több dalolás. És tánci-tánci!

UIP Dunafilm

Az új filmet Horvátországban forgatták, ám ezt nem kell tudni hozzá, hisz az illúzió tökéletes – már ha egyáltalán kétségeink voltak afelől, hogy a stáb képes megoldani egy ilyen, tulajdonképpen bagatell földrajzi problémát. Az már sokkal nagyobb kérdés volt, hogy mi lesz a slágerekkel, mármint hányszor kell visszahozni azokat az ABBA-számokat, amelyek a legfontosabbak voltak a Mamma Mia!-ban. Igen, sokszor kellett ezeket visszahozni, viszont a flashbackes szerkezettel ügyesen előre (akarom mondani hátra, de na, hát biztos értik, mire gondolok) menekült a stáb, és azért, ha nem is bőven, de akadnak olyan szerzemények is, amelyek megmaradtak, és remekül használják őket a repetában. Például az Andante, Andante címűt 1981-ből, amelyhez a Mamma Mia! 2 tán legszebb jelenetsora fűződik, vagy a Fernandót, amely a finálé közvetlen közelében kapott helyet, s azért sem árulom el, melyik két szereplő énekli, mert

ha elárulnám, akkor önök (azok, akiknek tetszett az előző film, s várták ezt is), bizonyára nem vigyorognának olyan önfeledten rajtuk, mint ahogy én tettem, például.

A Mamma Mia! – Sose hagyjuk abba egészen szélsőségesen kockázatmentes produkció, amitől lehetne nagyon béna és ellenszenves is, lehetne belőle a Szerencseszombat revüműsorának sok dollárból készült különkiadása is, viszont azt javaslom, tegyék meg megtekintés közben, hogy nézzenek majd bele a friss belépők közül, mondjuk, az éneklő Andy Garcia szemébe, s ott meglátják majd azt, amitől mégiscsak benne van az igézet ebben a filmben. Az volt a feladat, hogy olyan sztereotip mediterrán középkorú amorózót kell játszani, amilyen még a mesében sincs? Hát akkor jön Andy, kihúzza magát, s megcsinálja! Mégpedig úgy megcsinálja, úgy beleáll ebbe a bolondozásba, ahogy csak azok a színészek képesek, akikben megvan az a képesség, hogy elhitessék velünk: nem arccal a kassza felé kornyikálják azokat az ABBA-számokat, hanem nekünk. Mert el tudják játszani, azon a szinten is – illetve azon a szinten főként –, hogy jól érzik magukat tőle.

UIP Dunafilm

Sokféleképpen tudnak a színészek (a gázsi kedvéért is) hülyét csinálni magukból, ám jelen pillanatban nem tudok sok olyan filmet mondani, amelynek ennyire jól állna a féktelen ripacskodás. A Mamma Mia! – Sose hagyjuk abba igazi őszinte gigagiccs, dramatizált szuperkoncert, s ebből a szempontból is méltó folytatás. Aki utálta az előző filmet, most is szilánkosra szeretne majd fejelni egy diszkógömböt, aki viszont vevő a Dancing Queen-hangulatra, Lily James éteri szépségére, s Pierce Brosnan kikandikáló mellszőrére (ki, mire, ugye), biztosan feldobja majd a ráadás is. Meg aztán, ha igaz az alcím, lehet, hogy ezek tényleg nem hagyják abba sose!

UIP Dunafilm

És az a helyzet, hogy én például kicsit sem bánnám.