„A tegnap estére sem emlékszem, nemhogy a 80-as évekre” – Elefánt-lemezpremier
Az egyik legizgalmasabb és legnépszerűbb hazai klub- és fesztiválegyüttes, az Elefánt EL címmel új albumot adott ki. Erről beszélgettünk a zenekar háromötödével, ráadásul cikkünkben már meg is hallgathatják a lemezt.
Életműve legpoposabb albumával jelentkezett az Elefánt zenekar. Nekünk első hallgatásra egy régi Másfél-lemez címe jutott eszünkbe az El-ről: Katasztrófamámor. Nem lettek ugyanis Szendrői Csabáék új dalai viccesek, mulatságosak, nevetgélősek, rihegősek-röhögősek, de a súlyos noárok és drámák, a vérkeringők helyét mintha átvette volna valami minden-mindegy, lesz-ami-lesz, it’s the end of the world as we know it, but I feel fine hangulatú szolid, vagy néhol nem is annyira szolid őrület. A másik, ami feltűnt első-második hallgatásra, hogy a 2017-es Minden című albumuk izgalmas eklektikája helyett most egy sokkal egységesebb dalcsokrot hoztak össze.
Amikor leültünk a zenekar háromötödével, Szendrői Csaba énekessel, Tóth András gitárossal és Németh Szabolcs dobossal (Horváth Ede és Kovács Zoltán igazoltan hiányzott: dolgoztak) beszélgetni, és elővezettük nekik e benyomásainkat, kiderült, hogy az alkotói szándék és a mi érzéseink egy laza döntetlenben kell hogy kiegyezzenek.
„Fura, mert most is eklektikus lemezt akartunk, vannak benne szélsőséges, furcsa dolgok, de ezek szerint ezt elcsesztük” – mondja Németh Szabolcs nevetve. Ami viszont a „minden mindegy, sz*runk rá”-hozzáállást illeti, arra ráhibáztunk.
Erre jó példa rögtön a nyitószám, a 444888. A cím a két internetes lapra utal, amikben, mint éneklik „az egyiknek minden szar, a másiknak meg minden jó”. A szövegfelelős Szendrői Csaba szerint a dal „egy kicsit arról szól, hogy mi nem akarunk úgy forradalmárok lenni, ahogy itt szokás, hogy ideállunk vagy odaállunk, mert szerintünk úgy ahogy van, tokostól-vonóstól minden szar. A bipoláris világnézetnek leáldozóban van. Erre mi magasról teszünk.”
Az énekes azt meséli egyébként, hogy az évek alatt egyszerűsödött, konkretizálódott, sallangmentesebb lett a szövegírása, inkább már dalszövegekben, mint versekben gondolkozik. Nem gondolja azt sem, hogy politikai kiszólásokkal kell terhelnie a szövegeket. Bár a nyitószám kontrasztjaként is felfogható ska-punkos Nem számítba azért bekerült az a sor, hogy „stadion lesz itt is, kórházra nincs pénz”, de más ilyen direkt közéleti szöveg most sincs a lemezen.
„Zenekarilag kerüljük az ilyet, én pedig visszafogom magam, nem tudok öt ember nevében túl bátor lenni, meg nem is lehet” – mondja Szendrői. E sorral viszont senkinek nem volt baja a zenekarban, mert „annyira vicc ez az egész, és nem tudunk mit tenni, legalább röhögjük ki”. Egyébként úgy véli, ha elkezd kritizálni valamit, rögtön valamelyik oldalhoz kerül. „Mi pedig azt akartuk megfogalmazni a lemezzel, hogy nincs olyan, hogy csak ez szar, vagy csak az szar, itt tényleg minden szar.”
De tényleg nem jellemző ez a közéleti tematika most sem, ahogy korábban sem az Elefántra, inkább közérzeti dalokról van szó. Persze, azok sem sokkal nyugisabbak, csak személyesebb terepen mozognak.
Az igazán izgalmas a lemezen, hogy a dalok szerkezete, a forma magától értetődő módon simul össze a tartalommal. A dalszövegekbe(n) bedobott gyeplő mellé a zenében is virulens világvége-pörgés jár: két egyébként rendkívül megkapó lassú dal mellé csupa tempós, beindult pop-rock dalt kapunk, melyek közül nem is egy nem csak táncba hívó és minden bizonnyal leendő nagy koncertkedvenc, hanem kifejezetten slágeres.
Már mi is unjuk ilyenkor a rádiós lemezt felrakni, de fel kell: egy normális kultúrával, popkultúrával rendelkező országban nem is lenne kérdés, hogy az Elefánt új lemezének a számai közül nem is egynek ott kellene szólnia a kocsikban, a plázákban, meg a munkahelyeken. De persze nagy eséllyel nem fog: a zenekar azt meséli, hogy minden országos és nagyobb helyi rádiónak elküldik az új számokat, de már nem görcsölnek azon, hogy beférnek-e vagy nem férnek-e be ezek a rádiós kínálatba.
És akkor ahelyett, hogy újra elkezdenénk siránkozni a magyar rádiós műsorpolitikáról vagy a Petőfi Rádió „aranykoráról”, megegyezünk, hogy inkább beszéljünk a dalokról.
Itt végighallgatható a teljes album:
(A lemezt a Youtube-on itt, a Spotify-on itt lehet meghallgatni)
A nyitószámról, a 444888-ról már volt fentebb szó, dühös szintipopos-punk támasztja alá a nevetséges jobbos és balos igazságokról szóló fejtegetést, hogy „megszoktam, hogy nincs valóság, nincsen semmi”, és hogy „ennél jobb már úgysem lesz”.
Az egyik leginkább slágergyanús, táncolós szám, a Kösz követi a zúzós felvezetést. „Ez egy hálaadás, persze van benne irónia is. De amit énekelek, azért tényleg hálás vagyok. Nyilván olyan dolgok is le vannak írva, amik nem jók, de azt is megköszönöm, ami szar. Nincs tökéletesség ilyen szempontból” – magyarázza Szendrői. Tóth hozzáteszi, hogy nem akarták zeneileg sem túlbonyolítani a dalt, nem akartak többet mutatni annál, mint ami a szöveg üzenete.
Egyébként is sokkal kevesebb idejük volt befejezni a felvételeket, így nem is volt idejük túlgondolni a számokat. „Csináltunk egy zenekari tábort, és két hétig a stúdióban voltunk reggeltől estig megállás nélkül, de ennyi. De nem volt görcsölés, ennél sokkal jobban rá szoktunk görcsölni a stúdiózásra” – mondják.
A lemez beharangozója volt néhány hete az Ég veled című dal és az ahhoz kapcsolódó klip. Nincs egy mondatban összefoglalható mondanivalója – mondják –, de a 80-as, 90-es évek hangulatát próbálták visszacsempészni. Ezt leginkább a szintihangzásra értik. „Sokat dolgoztunk azon, hogy sikerüljön kellően a jó öreg Casio-hangzást megtalálni.” Erről szerintük rögtön bekúszik az a korszak. Egyébként ebben sem akartak nagyon filozofálgatni. „Én a tegnap estére sem emlékszem, nemhogy a 80-as évekre” – mondja röhögve Szendrői.
Az Ikarosz az eddigi visszajelzések alapján a rapperek kedvence. A táborban született, de elég sokat változott a felvételig, csak a szintitémához ragaszkodtak. „A felvételi szobában még ordibáltunk a Tótthal, hogy ne ez a szöveg legyen, hanem az.”
A Nincs haragban lírai zongorafutamra épül egy szintpopos rész, ami aztán zúzásba fordul. Tóth itt elég bonyolult szakmai levezetésbe kezd a poliritmiáról, a hangszerek, a dob, gitár, zongora, a kántáló ének egymásra épüléséről, ezek összecsiszolásáról úgy, hogy az egész energiája megmaradjon. Nem biztos, hogy mindent értettünk a szakmai háttérből, de az biztos, hogy a dal az egyik kedvencünk a lemezről. „Ez jó hír, mert nekem is, de még senki nem emelte ki” – nyugtázza Szendrői, aki biztos benne, hogy ez lesz a legmegosztóbb a lemezről. Mint mondja ez számára egyfajta bátorságpróba is volt, hogy el meri-e énekelni, hogy nem fél a haláltól. „A halállal beszélgetek, és elküldöm a p*csába, de végül neki lesz igaza” – foglalja össze a szöveget.
A Sokáig vártalak egy szakítós dal. Mint mondják, korábban sok számukról hitték sokan, hogy ez a témája, miközben nekik egész mást jelentett, de ez most valóban az. „Egy igazi, egyszerű szerzemény, ahol a fiú és a lány szempontjából halljuk a sztorit. És nem is kell mást belegondolni. Ez egy relatív egyszerű, szentimentális, lassú, minimalista ballada.”
Akár erre is épülhet a következő, Csukódj be is. Mint Németh Szabolcs magyarázza, akár egy szakítás, akár más típusú elengedés utáni beletörődést akarták ebben körbejárni, „amikor már mindegyik fél azt gondolja, ez törvényszerű, így kell lenni, és már csak az marad, hogy csukjuk be a szemünket, zárjuk ki a külvilágot”. Mindezt kicsit éteri zenével támasztják alá, ami azért átmegy valamiféle feloldozásba. „A végén van egy kis táncolás: amikor nagyon nem tudsz elaludni, de a végén nagyon szépeket álmodsz” – teszi hozzá Szendrői, aki szerint szövegíróként szép kihívás volt egy alapvetően szomorú szöveget összeegyeztetni a táncos zenével.
A lemez nyolcadik dala a Micsoda, ami a legrégebben felvett szerzeményük a mostani dalok közül, már tavaly szeptemberben megjelent. Ez egyfajta Ki vagyok én?-dalként is értelmezhető, az akkori magyarázat szerint arról szól, hogy hogyan lehet „megtalálni magunkat a felpörgött világban”. Most ennél konkrétabb hátteret árulnak el nekünk. „Egy nagyon bedrogozott, de a hatást még nem érző csávó lemegy az éjjel-nappaliba, ahol viszont, ahogy elkezd válogatni, beüt az anyag.”
A kiadó a Launching Gagarin Records and Management.
A lemez az NKA támogatásával készült.
Tulajdonképpen az utolsó szám a már fentebb említett ska-punkos Nem számít, de mint mondják, mindig szomorú dallal szokták befejezni a lemezeiket, és ezt a tradíciót most sem akarták felrúgni. Így került tizediknek a lemezre az Óra. „Ebben Murakami mágikus realizmusát próbáltuk megragadni. Eredetileg egy egyperces, újraismétlődő részek és szöveg nélküli kis lazulás akart lenni, de elkezdett bekattanni egy rossz óra, nem túl megbízható ketyegése, és ehhez megtaláltam egy régebbi versemet.” Zenében a furcsán megtörő dob, a leállások, újraindulások is ezt próbálják érzékeltetni.
Az EL megjenése után az Elefánt vidéki és erdélyi klubkoncert-turnéra megy, a hivatalos lemezbemutató pedig október 12-én lesz az Akváriumban.
Addig is hallgassuk a jó öreg Casio-hangzást lemezről.
