Így ért véget Hamupipőke története

Reményekből épült üvegfalú vár, benne kopogó üvegcipellő. Lépésről lépésre halkul. Az első lépés még bizonytalan, a második már visszhangzik. Ahogy a visszhang halványul a változó térben, úgy követik azt egy zenekar halkuló léptei. Egy zenekar, amely platinalemezeket gyártott, világot átívelő turnékon járt, a zenekar, amiért maga Gene Simmons és Jon Bon Jovi házalt az ügynökeiknél. Ez a zenekar a Cinderella.

A glam metal korszak rengeteg nagy nevű bandát szült, melyek profik voltak a slágerek gyártásában, főleg az évtizedre jellemző balladisztikus hangvételben. Ilyen volt a Bon Jovi, a Poison, a White Lion és a Cinderella. Utóbbi négy albumot élt meg, világszerte 15 millió lemezt adott el, és 1986-ban megjelent, debütáló lemezük, a Night Songs tripla platina besorolást szerzett. A jellegzetes, magas hangú énekes, Tom Keifer, a bluesfanatikus gitárvirtuóz, Jeff LaBar, a mindig lendületes basszusgitáros, Eric Brittingham, valamint a laza, rosszfiús dobos, Fred Coury alkotta a csapatot.

A zenekarnak hatalmas sikerekben volt része, a legnagyobb színpadokon játszott, mégis betemette az idő homokja. Hogy mi történt velük? Ez Hamupipőke meséje – egy alternatív verzióban.

A csapatot 1983-ban alapították Philadelphiában. Kezdetben több tagcsere volt a bandában, mire kialakult a végső formáció. Bár a zenekarnak Gene Simmons is próbált segíteni, hogy szerződést kapjon egy kiadónál, végül Jon Bon Jovi volt a megmentő: 1985-ben meggyőzte a saját marketingcsapata vezetőjét, Derek Shulmant, nézze meg a bandát. A szakember elsőre nem volt elragadtatva, végül mégis leült tárgyalni, aminek eredménye egy lemezszerződés volt a Mercury Recordsnál, a Cinderella pedig zöld utat kapott.

Akiket mindenki ismer

Az első lemez, mely most ünnepli 36. születésnapját, Night Songs néven jelent meg 1986 augusztusában, tripla platina minősítést szerzett, a Billboardon a harmadik helyig jutott, és csúcsidejében hetente ötvenezer példányt értékesítettek belőle. A megjelenés előtt alakult ki a zenekar ma ismert formája, a fennállásuk jelentős részében ők alkották a zenekar gerincét néhány turnétaggal kiegészülve. Az ebben az időben leforgatott klipekben már Keifer, LaBar, Brittingham és Coury látható. Kezdetben a Poisonnal, David Lee Rothal és a Bon Jovival turnéztak, mindkettőnek a legjobb időszakában nyitózenekarként.

A második album, a Long Cold Winter már egy erőteljesebb váltás volt a blues irányába, de megtartotta glammes gyökereit. Olyan csúcsnóták szerepeltek rajta, mint a Gypsy Road vagy a Don't Know What You Got (Till It's Gone). A lemez népszerűsítésére 14 hónap alatt 254 koncertet nyomtak le, felléptek a legendás Moscow Music Peace Festivalon is, ahol olyan előadókkal osztozhattak a színpadon, mint Ozzy Osbourne, a Scorpions, a Mötley Crüe, a Bon Jovi vagy a Skid Row.

Harmadik lemezük, a Heartbreak Station volt a válaszvonal a banda történelmében. Az állomás lépcsőjén Hamupipőke elvesztette üvegcipőjét, a közönség pedig nem találta meg a bandát – a lábmérete alapján. Egy gyengébb album még nem ok az aggodalomra, de ha az énekes elveszti a hangját, az már annál inkább. Tom Keifer részleges hangszalagbénulással küzdve lépett be a kilencvenes évekbe, nagyjából fél tucat műtéten esett át.

Miközben zeneileg egyre jobban indult a banda a blues irányába, a promóciós turnékat le kellett mondani, valamint az új anyagok felvételei is parkolópályára kerültek. A kikényszeredett szünet, az újító ötletek helyett a múltba révedő zene, valamint a csapat bizonytalan jövőképe nem lett pozitív hatással sem a követőkre, sem a kiadó szemléletére az ügyben.

Bár a negyedik album, a Still Climbing végül 1994-ben megjelent, az akkor már dübörgő grunge mellett a pihenőről visszatért zenekar blues / glam metal anyaga pillanatok alatt eltűnt, a kiadó pedig 1995-ben dobta is a bandát. Innentől egy év szünet következett, a zenekartagok számot vetettek önmagukkal, az énekes a folyton kiújuló hangszalagproblémáival küzdött.

A mese vége

A tündérkeresztanya eltűnt, az üvegcipő elveszett, a herceget foglyul ejtették a banditák, a lovak és a hintó pedig mérges patkányokká és poshadt tökké váltak. A vergődés innentől csak egyre rosszabb lett. A csapat 1996-ban újraegyesült, de a sikerszériát soha többé nem tapasztalhatta meg. Fájdalmasan vándoroltak kiadótól kiadóig, miközben egy-egy live vagy válogatásalbumot dobtak ki, hogy a világ ne felejtse el azt a varázslatot, amit egyszer Hamupipőke a rock 'n' roll világába vitt magával.

Küzdöttek, próbálkoztak, de ha épp volt kiadó, nem tudtak új anyagot kiadni Keifer hangproblémái miatt. Ha az énekes jól volt, nem tudtak turnéra menni, mert épp nem volt kiadó és menedzser, aki összerakja nekik. Ez az ördögi körforgás zárta magába a csapatot mintegy tíz évig.

Mikor Keifer hangja 2009-ben teljesen helyre került, és már anyagok is lettek volna, amit felvegyenek, kiadjanak, egy turnén promotáljanak, senki sem akart már kiöregedett glam rockerekbe invesztálni, akik ráadásul nem is elég híresek, hogy egy stadiont egymaguk megtöltsenek. Bár még akadt néhány nagyobb fellépés, és a következő négy évet aktív turnézással töltötték, a zenekar 2014-re belátta, hogy ennek a projektnek nincs többé jövője.

A feszültség, amely az elmúlt 20 év küszködésével járt, tönkretette a zenekar belső kohézióját. A hűséges rajongók hiába szerették volna a bandát újból színpadon látni, a csapások sora még nem ért véget ezzel sem. 2021. július 14-én, mindössze 58 évesen meghalt Jeff LaBar, a zenekar gitárosa, valamint Gary Corbett, a csapat turnébillentyűse, aki 1990 óta tartott velük. A két zenész egyazon napon halt meg, ezzel a végzet is pontot tett a mese végére.

Bár Hamupipőke története nem ért szép véget ebben az olvasatban, annyi bizonyos, hogy a Cinderella a 80-as glam korszak egyik legkiemelkedőbb zenekara. Bár stílusuk elsődlegesen a blues és a glam metal fúziója volt, mindig sikerült egy-egy olyan elemet is elcsípniük, ami különlegessé tette őket a többi zenekar között.

Szerencsétlenségükre a grunge hulláma maga alá temette a zenekart. Pedig a nyolcvanas évek végén több dalukban olyan elemek szerepeltek, amit más zenekarok csupán elvétve alkalmaztak az ezredfordulóig. Akkoriban ezek az ötletek még nem váltak közkedveltté, így kis túlzással mondhatjuk, hogy a kútba fúlt kísérletezés egy korát megelőző ötlet volt náluk, amely ha jókor kap szelet, a mai napig a sodrásban tudta volna tartani a bandát. Számukra a történet véget ért, de a zenéjük tovább él velünk.

Szóljon ma a Cinderella és a Night Songs!