Jégkása – Csinta Samu publicisztikája

CSINTA SAMUCSINTA SAMU
Vágólapra másolva!
2022.05.15. 23:14

Nehéz világosságot gyújtani a ljubljanai székelyhimnusz-éneklés ügyében. Nem önmagában az aktusban, így zajlik az amióta világ a világ – persze, ha csak 1990-től számítjuk a világ kezdetét. Vége a meccsnek, a szurkolók pedig rázendítenek az első ízben 101 esztendővel ezelőtt egy misztériumjáték betétdalaként elhangzó Bujdosódalra, amelyről a Csanády György, Mihalik Kálmán szerzőpáros aligha gondolta, hogy ekkora karriert fut be. Immár székely himnusz néven, olyan magyar népcsoport zenei szimbólumaként, amelyet a sors messze sodort az anyaországtól.

A Ki tudja merre... kezdetű dalt az idők folyamán persze nemcsak a közvetlenül érzelmileg érintettek fújták könnybe lábadt meghatottsággal, részben a messzi távolból érkező szolidaritási üzenetként, odatartozási nyilatkozatként, részben pedig – a romániai rendszerváltásig – az összekapaszkodás szimbólumaként. A máig tisztázatlan „eredetű” 1989-es rendszerváltó események után már nyíltan is, többek között különböző sportesemények záró aktusaként. Kisebb történeti kutatást igényelne, melyik sportág mikortól „kattant rá”, a hoki azonban ebben a tekintetben mindenképp a topon van. Ezért néznek ki most értetlenül a fejükből, akik a divízió 1/A-világbajnokság idei záró napján játszott magyar–román mérkőzésének zajos utóéletét próbálják értelmezni.

Érthető módon, hiszen olyan jelenség verte ki a biztosítékot Romániában a korábbiaknál jóval nagyobb durranással, amellyel évtizedek óta együtt él a többségi nemzet törpekisebbségbe szoruló jégkorongos társadalma. Mondhatni pragmatikusnak tetsző belenyugvással, tekintve, hogy a székelyföldi hoki nélkül ma gyakorlatilag nem létezne e sportág a keleti szomszédban. Nem volt igazából a kommunista időkben sem, bár akkoriban a két bukaresti nagycsapat környékén „balesetszerűen” fel-felbukkant néhány tehetséges fiatal. A derékhadat azonban akkoriban is a Csíkszeredából és Gyergyószentmiklósról odaszármazó, többnyire odakényszerített magyarok alkották. Az elmúlt harminckét évben is kapaszkodnia kellett a csíki és gyergyói hokinak, ha talpon akart maradni, a különbség mindössze abban állt, hogy immár nem délről, hanem nyugatról, Magyarország felől kezdte kifejteni vonzerejét az érzelmi-megélhetési mágnes. A székelyföldi jégkorongozás porlott, mint a szikla, de folyamatosan újratermelte magát, főleg miután egyesült a két ország bajnoksága, olyan értelmes kompromisszum látszatát keltve, amihez képest a német–francia történelmi kiegyezés legfeljebb in­gadozó tákolmány. Többek között ez a mintaszerűnek tekintett konstrukció került most veszélybe, miután a Román Jégkorongszövetség rendcsinálási elképzelési között az is szerepel, hogy ne engedélyezzék az erdélyi csapatoknak a részvételt az Erste Ligában, plusz, hogy egy évre tiltsák el a válogatottbeli szerepléstől azokat a játékosokat, akik a magyarok elleni vesztes világbajnoki meccset követően nem somfordáltak le a jégről, hanem végighallgatták-végigénekelték a mintegy kétezres szurkolói tábor előadásában felzendülő székely himnuszt.

Ettől persze még változatlanul érthetetlennek tűnhet, miért éppen ezzel az alkalommal kapcsolt tűrhetetlen üzemmódba a román politikai és szakmai közvélemény. Tekintve, hogy egyelőre parlamenti választások sem közelednek, amelyek során általában előkerül a nemzetiségi kártya. De ez csak a látszat, ugyanis éppen a szövetségi tisztújítás, a testület jelenlegi vezetőinek hatalomba kapaszkodása a legnagyobb pillanatnyi tét. Márciusban lejárt a román testület mandátuma, nem hivatalos értesülések szerint a sportminisztérium épp a világbajnokság zavartalan abszolválása érdekében nem sürgette eddig a közgyűlés kiírását. A törvényesség visszaállítása miatt viszont most már halaszthatatlanná vált, és ez egyben esélyt is kínál a romániai hoki talpon maradására.

A maradni kívánó kurzus már a világbajnokságot is kampánylehetőségként kezelte. Többek között abban a tekintetben, hogy miután nem hivatalosan nyilvánossá vált, a szövetség irányítását átvenni szándékozó székelyföldi lobbi a Magyarországon is dolgozó Marius Gliga elnöki indulását szorgalmazza, a válogatott csapatkapitányi szalagját elvették az ifjabbik Gligától, Robertótól. Más kérdés, hogy az ugyancsak csíkszeredai születésű, magyar anyától származó, anno a Ferencvárosban is megforduló Daniel Trancának adták oda. Ennyire szűkösek a merítési lehetőségek...

A még regnáló szövetség fegyelmezési terveit tekinthetjük ugyan egy végtagjaitól megfosztott béka utolsó rángásainak, de azért nem felesleges ecsetelni azok esetleges következményeit sem. A válogatottságtól esetleg majd eltiltott játékosok nem részesülhetnek például a klubok részéről semmiféle hivatalos javadalmazásban, mint ahogy a Csíkszereda, a Gyergyószentmiklós vagy a Brassó sem indulhat az Erste Ligában szövetségi engedély nélkül. Márpedig végelgyengülésre van kárhoztatva az a csapat, amely csak a saját erőből összekalapozott 1-1.5 millió eurós költségvetésből kénytelen megélni. A jó hír az, hogy bármilyen szövetségi döntést percek alatt érvényteleníthet egy új grémium. Ahhoz azonban előbb meg kell nyernie a választást.

Az ember persze minden edzettsége ellenére is meghökken időről időre, ha szembesül a hivatalos román közvélemény országképével. Amelyen a jelek szerint nem fog az idő, még kevésbé a történelmi realitás. Aki egy olyan, Románia szívében fekvő, 12 ezer négyzetkilométernyi földrajzi-történelmi tájegységen élnek, ahol a 2011-es népszámláláskor „megtalált” 810 367 személyből 581 159 magyar, minden háttérszempont ellenére is nehezen viseli, hogy otthona nem létezik a romániai hivatalos közbeszéd számára, legfeljebb „úgynevezett” Székelyföld-státusban. Miközben ez a nem létező régió adja a női kosárlabdázás és a férfi jégkorongozás román bajnokát, vagy a labdarúgó első osztály egyik meghatározó együttesét, az ezen a héten a Román Kupa döntőjében érdekelt Sepsi OSK-t. És ennek az „úgynevezett” régiónak köszönhető annak a válogatottnak a gerince is, amely bravúrszámba menően juttatta ki tavaly a divízió 1/A-világbajnokságra a román jégkorongozást. És amely a papírformának megfelelően simán kiesett a második vonalból. E hősies „liftezést” gyakorló csapat tagjait vádolta meg hazaárulással a sportági főtitkár, aki szerint a jégen sem tettek meg mindent a nemzeti színek méltó képviselete érdekében. Még a székelyhimnusz-éneklésben csúcsosodó hazafiatlanságon innen. Hogy a nemzetközi szövetségnek lehet-e ráhatása a hasonló folyamatokra, nem tudom, a politika és sport különválasztásának terén mindenképpen. És ebben talán a magyar szövetség is játszhat némi szerepet, annál is inkább, mivel egy általa működtetett bajnoki rendszer eresztékeinek meglazulása (is) a tét.

Addig is a romániai politikum felelőssége, a társadalom érettsége időben jóval közelebbi próbatételének ígérkezik csütörtökön a már említett Román Kupa döntője, azaz döntői. A Bukarestben rendezendő FC Voluntari–Sepsi OSK finálé „matinéjaként” játsszák ugyanis az U19-esek döntőjét, amelyben – Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el!... – FK Csíkszereda–Sepsi OSK párosítást hozott össze a végzet. A székely himnusz akár többszöri eléneklése borítékolható, a tv-közvetítés révén erről az ország nyilvánossága is megbizonyosodhat, feltéve, ha az adásrendező nem keveri le ekkor az élő közvetítést. A lelátók népének összetétele sem kétséges, hiszen a befejezéshez közelítő idényben a Voluntari mindössze négyszáz körüli átlagnézettséggel büszkélkedhet, Székelyföldről viszont buszkonvojok készülnek indulni a román fővárosba.

Forró májusi nap elé nézünk, amelyben sok feszültség elolvadhat, mint hogy robbanás közeli állapotig is forrhat. Szándék kérdése az egész.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik