Kicselezni a fetrengést – Csinta Samu publicisztikája

CSINTA SAMUCSINTA SAMU
Vágólapra másolva!
2021.10.21. 00:12

Kisgyerekek futballedzésére tévedtem be a minap. Legfeljebb hét-nyolc évesek lehettek, így aztán senki se képzeljen megerőltető fizikai vagy taktikai tréninget, némi sprintelés, labdavezetés és passzolgatás után a tanár bácsi két csapatra osztotta a srácokat, és kezdődhetett a játék. A labda amolyan egykupacos vadászata kezdődött el, ha valaki belebotlott, az ellenfél kapujának irányába igyekezett belerúgni minél nagyobbat, de még olyan is volt, aki egy pillanatra teljesen eltévesztette az irányt. Persze volt egy-két kivétel is, ők vagy fizikai erejükben bízva vagy nagyobb adag tehetséggel megáldva lódultak meg a labdával, cselekkel próbálkoztak kiszabadulni a tömegből. Összességében élvezet volt nézni őket, amint kis egyéniségek bújtak elő a sokszor a megkülönböztető mezt is térdig érő hálóköntösként maguk után húzó apró testekből. És persze azt is, amint pillanatokra felvillant a tehetség szikrája, a gólöröm pedig külön tanulmányt is megérdemelne.

Mint ahogy az egyik termetesebb, néhány pluszkilót is cipelő kisfiú esete. A gyerekről úgy pattantak le a kisebbek, mint a falnak repülő cserebogár, a srác lassúsága azonban nem tette lehetővé, hogy akár egyetlen alkalommal is a kapu közvetlen közelébe érjen a labdával. A többiek mindig beérték, húzgálták, ráncigálták, így aztán a labda nagyon hamar „elhagyta” őt, aki ezt követően minden alkalommal eldobta magát, és hosszasan hempergőzött. Ugyan egyetlen alkalommal sem ért el vele eredményt, az edző néha odaszólt neki, hogy semmi sem volt, a többiek meg cikizték egy kicsit, de nem adta fel. Felállt, loholt a kiszámíthatatlan útvonalakon közlekedő labda után, majd kezdődött elölről minden.

Előbb mosolyogva, majd egyre szomorúbban figyeltem. Lehangoltságomat leginkább az fokozta, hogy a jelek szerint egyelőre kizárólag a hempergést, az ellene elkövetett szabálytalanság megjátszásának gyakorlatát leste el a nagyoktól, a tévé képernyőjéről. Az máris látszott rajta, hogy nem született robbanékonynak, csak az egyik lábát használta, ami semmiben sem különböztette a korosztálybeliek többségétől. A látványos hempergés azonban igen. Mi tagadás, egy idő után egyenesen sajnálatra méltó volt, ki is jöttem a teremből, a látvány azonban hosszasan kísért.

Pedig végül is nem csinált egyebet, mint a nagyok. Igyekezzünk pontosabbak lenni: mint a nagyok egy része. Egy hét évvel ezelőtti Wall Street Journal-elemzést idéznék, amiből nemcsak az derül ki, hogy a 2014-es brazíliai világbajnokságon kik sérültek meg a legtöbbször, kik „lopták el” a legtöbb időt a vb-ből, vagy kik bizonyultak a legsportszerűbbeknek. Inkább egy folyamat kimerevített pillanata, ami azóta csak súlyosbodott, és a jelek szerint az illetékesek nem találják az ellenszerét.

A legtöbb kritika a játékosok fetrengése miatt érte a világbajnokságot. Gyakorlatilag nem volt mérkőzés, hogy ne állt volna percekig a játék, majd a súlyosan sérült játékos felpattant, és folytatta a meccset, mintha mi sem történt volna. A statisztikák szerint az első 32 mérkőzésen összesen 302 futballista fetrengett fájdalmak közepette, és ez a sorozat hozzávetőleg 132 percet vett el a játékidőből. Ezalatt azonban kilenc olyan sérülés is történt, amelynek nyomán a labdarúgó cserére szorult, ezért lettek végül kisebbek a számok: 293 hempergő labdarúgó 118 perccel és 21 másodperccel csorbította a vb-t.

A számok megdöbbentők, de így, leírva helyzetábrázolásként csak nehezen értelmezhetők. Sokkal erősebbek azok az érzelmi impulzusok, amelyek a nézőt érik, amikor a lelátóról nézve vagy a képernyő előtt ülve neki egyértelműnek tetszik az eset színielőadás jellege. Nem vonva kétségbe, hogy nagyon tud fájni például egy sima ütközés során kapott elefántpuszi, vagy egy megtaposott lábfej, illetve az azt követő izomnyú­lás, a testek találkozásának várható következményeivel többé-kevésbé tisztában van a gyakorló meccsnéző. Ha meg tizedszer látja, amint a „haldokló” máris sprintbe kezd, amint elérte a nem túl tisztességes célját, hosszú időre eljátssza a becsületét nemcsak az ellenfél, de talán még a saját szurkolóinak egy része előtt is.

Megkockáztatom ugyanis, hogy ilyenkor jelentős mértékben jellemhibával, a partner lenézésével, átverésével, de legalábbis az arra irányuló szándék gyakran ismétlődő esetével van dolgunk. A többség – na jó, a társadalom jelentős része – persze azt tartja, hogy szemesnek áll a világ. Csakhogy futballistaberkekből is tudom: miközben esetenként jó szolgálatot tesz a csapatának, alapvetően a társak is a megfelelő polcra teszik helyezik a svind­lis futballistát. Az ilyen ugyanis többnyire nemcsak tétmeccsen szokta eljátszani a „nagy halált”, hanem az egymás közötti játék során is, amit nehezen tűrnek a kollégák, de hát mit lehet csinálni, akinek a vérében van, az csak egészen ritkán képes kibújni a bőréből.

Mit lehet tenni az egyre idegesítőbb folyamat ellen? Helyzetre szabott szabálymódosítást nehezen tudok elképzelni, a regulákat amúgy is a játékvezetőnek kell alkalmaznia, aki nemcsak szubjektivitással „megvert” döntőbírója az esetnek, de a labdarúgók testi épségét előtérbe helyező fókusz fokozatos óvatosságra is kényszeríti. Ezért aztán inkább nyolc percet hosszabbít, mint hogy esetleg sportszerűtlenségért büntesse a „szenvedőt”, aki, ki tudja, lehet, hogy szenvedett is. A vérnyomokkal járó csattanások eleve lapot vonnak maguk után, de ha az áldozat nem tud hasonló „bizonyítékot” szolgáltatni, az eset gyorsan ad acta kerül, csak a közönség fütyül tehetetlenül.

Persze ennyi fanyalgás, no meg az „egyrészt-másrészt” típusú, egymást többnyire kioltó érvrendszer mellé joggal várhat el az olvasó valamilyen megoldási javaslatot is. Megkockáztatok egyet: ha a sokat, néha okkal kifogásolt VAR-t már úgyis egyre több helyen használják, mi lenne, ha a hempergéses esetekben is segítségül hívnák. Ha a visszajátszás egyértelműen igazolja az eset átveréses jellegét, talán némi jogalapja is lenne a sportszerűtlenségért járó figyelmeztetésnek. Enyhe kanyarral azonban akár a testi épség fokozott védelmére, illetve az ezzel visszaélésekre is gondolhatunk. Lassan ugyanis a hasonlóan vérlázító kategóriába sorolják magukat a közelharcok során végbemenő hadonászások is. Mert ha a hátrakönyöklés valóban roppant veszélyes is lehet, egyre többször látunk a test természetes mozgásából fakadó karkilengést, amelynek nyomán úgy veti hanyatt magát a megérintett fél, mintha mesterlövész szúrta volna ki valahonnan a stadion tetejéről. Persze ez is bőven árnyalásra szoruló kérdés, de segíthet a VAR, ahogyan már fentebb is bátorkodtam utalni rá.

Nem tudhatom, hogy a történet elején felidézett kisfiúból lesz-e valaha futballista, ha most kellene fogadni rá, inkább ellene tennék fel némi tétet. A történelem – a sporttörténelem is – tele van áldozati nemzedékekkel, és úgy tűnik, a mai gyerekek nemcsak Neymar briliáns technikáját szeretnék másolni, hanem a brazil csillag „eséskultúráját” is. A sztároknak, a helyi sztárocskáknak óriási a felelősségük az általuk bemutatott minták révén, és jó lenne, ha ennek tudatában élnének, futballoznának és fetrengenének.

Annak a kisfiúnak meg azt kívánom, hogy akadjon körülötte olyan felnőtt, aki megfelelő érzékenységgel megérteti vele, hogy egész mástól lesz valakiből labdarúgó, a legkisebb mértékben sem attól, hogy megpróbál túljárni a többiek eszén. Illetve, de: testcsellel, biciklicsellel, átemelős csellel. Igaz, hogy ezek mind-mind sok gyakorlást igénylő átverési formák.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik