hvg.hu: Nemrég volt a születésnapja.

Halász Judit: Jaj, arról ne is beszéljünk!

hvg.hu: Nagyon sok családban a születésnapok ünneplése elképzelhetetlen az 1986-ban megjelent dala, a Bródy János által írt Boldog születésnapot nélkül. Önöknél is elhangzott?

H. J.: Szerettük volna, ha lenne egy magyar köszöntő dal is. Az angolt, a Happy Birthday-t mindenki ismerte, de van egy ismert lengyel és más ilyen dal is, de magyar köszöntődal nem nagyon volt. Gondoltuk, hátha megszeretik ezt is. Nagyon örülünk neki a Bródyval, hogy így lett. A családom is elénekelte nekem, igen. Ez egyébként nagy szívesség volt tőlük, mert nem szeretnek nyilvánosan énekelni. Az unokáim kamaszodnak, ritkán teszik ki magukat ilyen feladatoknak. Ennek ellenére elénekelték. Nagyon meg voltam hatódva.

Halász Judit

Juhász István András

hvg.hu: Az első Halász Judit-lemez, Kép a tükörben címmel, közel fél évszázados, 1973-ban jelent meg, olyan slágerekkel, mint a Csiribiri vagy a Micimackó. Igaz, hogy azt eredetileg nem is gyereklemeznek szánta?

H. J.: Egy lemeznek készült, amelyen énekelni szerettem volna. Eszembe nem jutott, hogy ezzel meg kell célozni egy közönséget, hogy kifejezetten valakinek kell, hogy szóljon. Azt gondoltam, hogy nekem egyetlen lemezem lesz életemben, azon mindent ki kell adni magamból, amit fontosnak gondolok. Vannak rajta gyerekdalok, de egy csomó olyan is, ami egyáltalán nem nekik szóló versből született, mint Babits Szerenádja, vagy Bródytól az Elmúlt az éjjel. Viszont az első lemezem szerzői közül ketten – Bródy János és Tolcsvay László – végig mellettem maradtak, a legújabb albumra is írtak nekem dalt.

hvg.hu: Mert hogy nem egy lemeze lett, hanem – a válogatásokkal, koncertfelvételekkel együtt – most jelent meg a 26. albuma, A vitéz, a kalóz meg a nagymama.

H. J.: Tényleg? Én nem számoltam meg soha.

hvg.hu: Máshogy kell kiállni a gyerekek elé, mint egy más közönség elé?

H. J.: Azt mondják, a gyerekek a leghálásabb közönség, de ennek az ellenkezője igaz. Az pedig, hogy őszinték, a legnagyobb közhely! Mi az, hogy őszinte? Az abban nyilvánul meg, hogy ha unja, akkor rossz. Ha nem unja, akkor jó és közreműködő. Az előadónak kell megtalálnia azt a módot, formát, szerkezetet, amitől a gyerek nem fog „rosszalkodni”.

Én először nem tudtam, hogy a gyerekek hogyan fognak viselkedni.

Idegesített az az ismeretlen hangzás, ami jött a nézőtérről. Amikor első alkalommal megkértem, hogy gyújtsák fel villanyt a nézőtéren, az nagyon jó volt, megláttam, kik ülnek velem szemben. Tanulni kezdtem a gyerekektől, a viselkedésükből. Megtanultam megszerkeszteni a programot. Nem biztos ugyanis, hogy az a dal működik a koncerten, amiről az anyukák, meg a lemezt eladó szakemberek azt állítják, hogy azt biztosan szeretik a gyerekek. Rájöttem, hogy azokat a dalokat szeretik élőben, amibe bele tudnak szólni, amihez tudnak kapcsolódni, együtt tudnak énekelni. Egyre fontosabbak az interaktív versek, dalok. Sok tapasztalatot szereztem a gyerekközönséggel kapcsolatban, és amikor utána olvastam néhány fontos pszichológus könyvében, akkor nagyon büszke voltam, hogy én ebből sok mindenre magam is tapasztalatból rájöttem. De nagyon érdekes volt, hogy Bródy Jánosnak, amikor elkezdte annak idején írni ezeket a gyerekdalokat, még nem volt gyereke, és mégis tökéletesen beletalált az ő világukba.

Juhász István András

hvg.hu: A lemezek iszonyú népszerűek voltak, ön pedig lassan egy ország anyukája, később nagymamája lett. Mint ilyen, érez különbség a 70-es, 80-as évekbeli gyerekek és a mostani gyerekek között? Más most koncertezni nekik, mint évtizedekkel ezelőtt?

H. J.: Amikor kezdtem a koncertezést, csak gyerekből állt a közönség. Emlékszem, mindig azt gondoltam, mikor hallottam a koncertek előtt az öltözőig elérő zajt a nézőtérről, hogy

az is hülye, akik ezek elé ki mer állni.

A legnagyobb sikernek azt tartottam, amikor kimentem és elhallgattak, csöndben maradtak, vagy kérdeztem és válaszoltak. Az ezredforduló környékén viszont azt vettem észre, hogy sok fiatalember mondogatja nekem, milyen szívesen emlékszik vissza a gyerekkorára, mikor még az én koncertjeimre járt, és milyen szívesen köti össze a gyerekkorával a dalaimat. És a koncertjeimen már újra ott voltak – szülőként. Elhatároztam, a legközelebbi lemezemen inkább családoknak énekelek. Bródy írt egy nagyon szép számot, A dal ugyanaz marad címmel, amin én is nagyon meghatódtam. Tökéletesen eltalálta azt, amit én is éreztem. Arról szól, hogy múlik az idő, de én még most itt éneklek nektek, és ti is itt vagytok, már a gyerekeitekkel, és hallgatjátok sokszor az új, de néha ugyanazt a dalt, hogy Hull a hó és hózik… Azaz nem a gyerekek változtak, hanem én változtattam.

Amikor megszületett az első unokám, akkor írtunk (Bródy írt egész pontosan) egy olyan dalt, hogy Hívd a nagymamát! A felnőttkori eseményeket, örömeimet fogalmaztuk bele a lemezekbe. Aztán jött a második unokám. Nekem meggyőződésem volt, hogy a nagyobb gyerekek nem lesznek féltékenyek, ha a szülők, nagyszülők megfelelő módon mutatják be nekik a kistesót. Hát ez nem olyan egyszerű! Segítségként a gyerekekhez fordultunk egy dallal Szeresd a testvéred! címmel. Aztán egy koncert után egy apuka rám szólt, hogy már mindenkiről van dal, csak az apukákról nincs. Akkor csináltuk az Apa, figyelj rám! című lemezt.

hvg.hu: Az tehát a munkamódszere, hogy ha ilyen impulzusok érik, akkor leül a szerzőivel, hogy kéne egy dal erről vagy arról, ők meg szállítják azokat?

H. J.: Valahogy így. Bródyval szoktam először megbeszélni, meg a férjemmel, mert neki nagyon jó ötletei vannak.

hvg.hu: A legújabb lemezén vannak régi és új dalok is. Hogy állt össze?

H. J.: Kilenc új és hat régi szám van rajta. Olyan verseket kerestem és olyan dalokat, amelyek a koronavírus miatti szomorú, kétéves szünet után jókedvre derítik a gyerekeket, akik végre együtt lehetnek, akik a nagy verekedések után adhatnak egymásnak egy puszit, kibékülhetnek, akiknek nem kell a távolságtartásra gondolniuk. Vidám dalokat akartam. Azt akartam üzenni, hogy ne veszítsük el a humorunkat, a kedvünket, akármilyen pandémia jön ránk, mert a humor, a jókedv az élet egyik legfontosabb forrása. Remélem, a negyedik hullám nem kavar be megint, és a gyerekek újra élhetik a korábbi közös életüket.

Juhász István András

hvg.hu: Egy féléves időszakot leszámítva a pályája legelején folyamatosan a Vígszínház tagja, és az mind a mai napig. 1965-ben került oda.

H. J.: Számokat inkább ne is mondjunk!

hvg.hu: Szóval, egy ilyen hosszú időszak, egy színházban. Nem akart kikacsintani soha más társulatba?

H. J.: De igen, néha szerettem volna. Voltak olyan helyzetek, amikor azt gondoltam, hogy most nekem váltani kellene. Olyan is volt, amikor azt gondoltam, inkább menjen el az, aki miatt nekem váltani kellene.

hvg.hu: Most Eszenyi Enikőről van szó?

H. J.: Nem csak róla. Én az Eszenyi-ügyet lezártnak tekintem, és egyáltalán nem akarok róla beszélni.

hvg.hu: Korábban mondta egy interjúban, hogy Várkonyi Zoltán nagyon figyelt arra, már a darabválasztásokban, hogy minden korosztálynak, minden színésznek tudjon adni megfelelő feladatot. Ezt nem tudja mindenki?

H. J.: A Várkonyi halála utáni igazgatók mindegyike azt mondta, hogy ő Várkonyi örökségét viszi tovább, de senki nem tudta. Azt a szellemiséget senki nem tudta átmenteni, ami akkor volt.

hvg.hu: Mi volt ez a szellem, amit a Várkonyi-féle Vígszínház jelentett?

H. J.: Várkonyi ragyogó szellemű varázsló volt. Nagyvonalú és elegáns. Mindannyian, akik vele csinálhattuk a színházat tehetségesebbnek, okosabbnak éreztük magunkat. Ahogy Darvas Iván fogalmazott: „Gunyoros, fanyar, szellemes vivőr, az istenek kegyeltje”. Ennél szebben én nem tudom megfogalmazni. Gyorsan döntött, és gyorsan cselekedett. Ennek egyszer magam is részese voltam, amikor egy gyenge krimi olvasópróbája után fellázadt a társulat. A lázadást Várkonyi rossz néven vette ugyan, de másnap már nem volt kiírva ebből a krimiből próba, harmadnapon viszont a próbatáblán megjelent a Macskajáték szereposztása.

Az biztos, hogy számomra az volt a legnaposabb, legjelentősebb időszak, amíg ő volt az igazgató. Akkor tanultam a legtöbbet, és nagy sikereim voltak. Úgy nyúlt hozzá mindenhez, hogy boldogok voltunk, örültünk, hogy benne lehetünk, és úgy tudott segíteni, ahogy senki más. Úgy tudott szerepet találni mindenkinek, ahogy senki más. Úgy tudott színházat vezetni, hogy akkor is minden tökéletesen működött, ha be se járt. Béke volt, mindenki a színházról beszélt, és nem másról, azt vitte előre, az érdekelte. Ha valaki bejött a színházba, akkor ott volt mindenestül, és nem máshol, nem kötötték le a magánéleti gondjai. Legalábbis, én ilyenekre emlékszem. És akkor a legjobb színészek gyűltek oda, Darvastól, Latinovitstól, Págeren, Ruttkain, Sulyokon, Tomaneken át Bulláig. Jó előadások voltak, nagyon szerettük azokat.

hvg.hu: Most Rudolf Péter lett az igazgató, ami nyilván egy új korszakot jelent a Vígszínházban.

H. J.: Igen. Ő Várkonyi szellemét ígérte visszahozni, és reméljük, hogy így is lesz. Ez a másfél év, amióta ő vezeti a színházat, az éppen a pandémia időszaka volt. Semmi nem volt normális. Úgy csináltunk, mintha tényleg színházat csinálnánk, és volt benne nagyon jó előadás is. Egy mindenképp olyan, amiről én állítom, hogy a Vígszínház utóbbi éveinek a legjobb előadása. A házi színpadon megy, arról a dunaszerdahelyi maffiáról szól, amiről ma reggel a rádióban hallottam, hogy máig létezik, az a címe, hogy A rendes lányok csendben sírnak. Mindenkinek ajánlom. Három szereplője van: Kiss Mari, Balázsovits Edit és Márkos Luca, Paczolay Béla rendezte. Nagyon izgalmas előadás.

Rudolf Péter

Máté Péter

hvg.hu: Hogy érzi magát a Vígszínházban most?

H. J.: Nagyon jól érzem magam, várom a Bella Figura bemutatóját. Ez egy Yasmina Reza-darab, Török Ferenc rendezésében, amiben Stohl Andrással, Radnay Csillával, Kovács Patríciával és Wunderlich Józseffel játszom. Ez egy nagyon jó darab, kiváló szereplőkkel, és én is rég játszottam ilyen kedvemre való szerepet. A pályám kezdetén mindig siránkoztam, hogy velem a Várkonyi mindig vígjátékokat játszat. Most meg elteltek évtizedek, hogy nem jött egy vígjáték sem, pedig már rettenetesen szerettem volna egy ilyenben részt venni. A Bella Figurát ugyan nem nevezném vígjátéknak, de nagyon sokat lehet rajta nevetni, és az én szerepem kifejezetten mulatságos. Remélem, jó kedvre deríti majd a nézőket is. Ez a darab elkészült még februárban, de a közönség akkor, a koronavírus miatt nem jöhetett színházba. Streamelték ugyan, de az szerintem nem volt szerencsés. Közönség előtt még soha nem játszottuk. Így viszont még nem tudjuk a véleményüket, aminek jóízű nevetés formájában is meg kell majd jelennie.

Emellett játszom a Háziszínpadon Pass Andrea A vándorkutya című darabjában. Úgy volt, hogy felújítjuk januárban az angol királynőről szóló Peter Morgan-darabot, az Audienciát is, amiben én alakítom Erzsébetet. De most már nem biztos, hogy nagyon örülnék ennek. Bemutatták azóta A korona című sorozatot, amit szintén Peter Morgan írt, és rengeteg mondat egyezik a darabbéli mondataimmal. Két éve nem játszottuk. Irgalmatlanul hosszú és nehéz szöveg. Volt egy nagyon fájdalmas veszteségünk, Börcsök Enikő, az ő halála miatt nem játsszuk a Sógornőket, ami szintén sikeres előadás volt. Ez a két darab valószínűleg elveszik a pandémiában. Megeszik a vírusok. Nagyon sajnálom.

hvg.hu: Azt, hogy milyen hatásuk van a jeleneteknek, egyáltalán nem tudják a színészek addig, amíg közönség előtt elő nem adják?

H. J.: A szakmát jól tudó, gyakorlott színész ezt tudja, de a megerősítést a közönség adja, és érheti az embert meglepetés is. Olyasmin is nevethetnek, amire nem számított, és eltűnhet egy biztosnak hitt poén is. Vagy például a partner belevág az ember szavába, de ha nevetnek, akkor észreveszi, hogy itt még nem kéne megszólalnia. Ezek apró, de fontos technikai dolgok. A nézők sok esetben az instrukciók ötven százalékát adják. Ha csöndben vannak és figyelnek, az jó dolog, ha jókat röhögnek, az egy másik nagyon jó dolog. De hogy mikor zörgetik a zacskót, mikor fognak unatkozni, vagy mozogni, arról csak sejtéseink vannak, és reménykedünk, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert ez a legtöbb esetben azt jelenti, hogy valamit nem sikerült jól megoldanunk. Reméljük, most végre bejöhet a közönség, és rendesen be tudjuk mutatni ezt a darabot.

Juhász István András

hvg.hu: Hogyan éli meg a magyar színház kettéosztottságát? Hogy a politika igencsak betette a lábát az utóbbi években a szakmájába?

H. J.: Én nem beszélek szívesen nyilvánosság előtt politikáról, de ez az, ami engem is személyesen érint. Az egész ország kettéosztódott. Azt hittük, hogy a mi szakmánk egységes, minket ez nem érint, de nem sikerült elkerülni. Borzasztónak tartom ezt az egészet. Gobbi Hilda annak idején rengeteg munkát, időt szentelt arra, hogy megcsinálja a Bajor Gizi Színészmúzeumot, most meg azt olvasom, hogy azt is átadják az SZFE-t is fenntartó Színház- és Filmművészetért Alapítványnak. Gobbi színészről színészre járt, és kérte azokat a tárgyakat, írásokat, emlékeket, amelyek megmaradtak, és mindenki segített neki. És ezt most, csak úgy, átadják egy alapítványnak? Miért? Nekünk a főiskola (a későbbi SZFE) volt az alma materünk. Én a vígszínházi tagságomat is az Ódry Színpadon kezdtem, mert akkor még nem volt kész a Pesti Színház. Mindannyian ott vizsgáztunk, akik most a szakmában vagyunk. Ott végeztek azok is, akik az Oscar-díjakat kapták, meg azok is, akik a legnagyobb, „A” kategóriás filmfesztiválokon kaptak komoly díjakat. Meg azok a nagy színészek is, akiknek egy része most az egyik oldalán áll, a másik a másikon.

Az SZFE mindannyiunké volt.

Érthetetlen ez az egész.

hvg.hu: Vidnyánszky Attiláék azt mondják, hogy korábban nekik nem volt terük se az egyetemen, se a szakmában, most csak visszaállították az egyensúlyt.

H. J.: Mi az, hogy „nekik”, meg „nekünk”? Mi egy kicsi szakma vagyunk, egy kis országban! A művészetek egyik területén.

Nekünk a magyar színházért és a magyar filmért kellene együtt vitatkoznunk egymással, nem a hatalom birtoklásáért! Nem értem, hogy juthattunk idáig.

hvg.hu: Az SZFE tüntetések idején a hallgatók mellé állva ön azt mondta, hogy a fiataloknak mindig igazuk van.

H. J.: Övék a jövő, nem? Rengeteg tehetséges fiatal van valószínűleg az egyetemen, illetve most már a FreeSZFE képzésein is. Nem tudjuk egyikről sem, kiben mennyi van, még nem dőlt el, hogy ki hogyan tudja majd kibontani a tehetségét. És én meg reménykedem, hogy a tehetség nem válik vízzé.

Kacskovics Mihály Béla

hvg.hu: Tanítgatja a fiatal kollégáit? A Vígszínházban is nagyon sok ilyen van. Ön is nagyon hálás volt a nagy elődöknek, akiktől tanulhatott.

H. J.: Ha kérdeznek, elmondom, amit tudok. De a nagyoktól mi sem kérdeztünk soha semmit és nem is mondtak nekünk semmit. Csak néztük őket. Lementünk a nézőtérre, vagy megálltunk a színpad portáljában a próbákon, és onnan figyeltük őket.

hvg.hu: Most meg önöket figyelik a fiatalok, gondolom.

H. J.: Ezt nem tudom. Ha próbál az ember, akkor nem nézi, hogy ki figyeli. De az én tapasztalatom az, hogyha valaki túl sokat akar segíteni, és túl sokat beszél, az sokszor inkább káros. Mert elveszti a gyakorlatlan kolléga önbizalmát. Nekem egy ember tudott az idősebb kollégák közül olyan instrukciókat adni, ami engem előre vitt, amit mindig megértettem: Darvas Iván. Ő rengetegszer volt a partnerem. De próba közben ő se sokat beszélt, csak ha kérdeztem, hogy most mi a fenét csináljak, akkor elmondta, szerinte mit kellene, sokszor csak két szóval. És az mindig jó volt.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: