Két és fél év szünet után ismét koncertezik a 2010-es évek egyik legmeghatározóbb rockzenekara, a Grand Mexican Warlock. Mélypontok és sok-sok felgyülemlett feszültség után döntöttek úgy 2018 tavaszán, hogy szétszélednek, most azonban, egyelőre csak három etap erejéig újra láthatjuk – legközelebb június 29-én a Kobuci Kertben – a koncertjein mindig különleges atmoszférát teremtő bandát. A reunionról a zenekar énekesét, Bodóczy Zoltánt, azaz Undost és a gitáros Szabó Lacit kérdeztük.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Csak szimplán hiányoztatok egymásnak az elmúlt két és fél évben, vagy mondjuk a Covidnak köszönhető furcsa, kifordított időszak hangolta újra bennetek a nosztalgikus érzéseket? Egyszerűbben: miért támasztottátok fel sírjából a Grand Mexican Warlock-ot?

Szabó Laci: A zenekar tulajdonképpen nem oszlott fel, csak szükségesnek éreztük, hogy meghatározatlan időre visszavonuljunk, ezt igyekeztünk már akkor is kommunikálni.

Több sebből vérző sztori volt, a körülmények nem tették lehetővé, hogy úgy működjünk, mint egy normális zenekar. Abban, hogy most újra itt vagyunk, persze benne van a Covid miatti általános szorongás, és egyéb magánéleti nehézségek is, sok-sok felgyülemlett feszkó, amiknek a feldolgozásában segít szerintem mindannyiunknak, hogy ezeket a dalokat újra eljátszhatjuk.

Undos: A zenekart alkotó személyek hiányáról nem beszélhetünk, mert nem szakítottuk meg a kapcsolatot egymással, időről időre találkoztunk ilyen-olyan bulikban, különböző koncerteken, néhányunknál még a közös munka sem szakadt meg, mert más bandákban továbbra is együtt zenéltünk. Ami hiányzott, az maga a GMW volt.

Búcsúzásotokkor, 2019 elején, azt kommunikáltátok, nem ugyanazok voltak a céljaitok, motivációitok, mindenki mást látott bele ebbe a dologba, ezért hagytátok abba. Most ki mi lát bele a Grand-be?

Undos: A szünet szerintem kiegyenlítette ezeket a másságokat, most már az a fontos, hogy zenéljünk, és ebben mindenki egyetért.

Sz. L.: Kísérleti üzemmódban működünk jelenleg, viszonylag tét nélkül nyomjuk. Anno nekem a Grand volt a kiteljesedés, egy eléggé magasztos valami, ami egyszerre volt cél és eszköz, most viszont, így negyvenhez közel, már csak szeretném jól érezni magam benne.

Egyik utolsó interjútokat olvasni is szörnyű volt: ”pokolra mentünk ebben az időszakban”, “iszonyatos ego-harcok”, “széjjel volt mindenki”, “kétségbeesetten próbáltam egyben tartani a bagázst”, stb. Tényleg ennyire borzasztó volt? Ilyen nagy mélységeket és magasságokat élt meg a zenekar?

Undos: Tényleg pokoli volt, baromira mást láttunk bele, mindenki más adást nézett, és ez el is vezetett a véghez. Csak úgy lehet folytatni, ha ezeket mindenki maga mögött hagyja, őszintén leülünk és megbeszéljük, hogy mi az, ami nem maradhat úgy, ahogy volt, vagy soha nem is volt fontos.

Sz. L.: Voltak mélypontok, szó se róla. Nem tudom, a többieknek mennyire volt megterhelő, én sokszor tényleg gyomorideggel keltem és feküdtem, de utólag azért jobban látom, hogy ebben kinek mi volt a felelőssége. Én magamra vállaltam a „vezető” szerepet, de nem voltam elég jó benne, valószínű, full alkalmatlan vagyok rá és nem is szeretnék még egyszer az lenni. Ugyanakkor nem volt más sem, aki ezt a feladatot ellátta volna, márpedig egy ilyen bohém és sokszor szétesett brigádban szükség van valakire, aki időnként összerántja a csapatot. De ez egy olyan időszakban volt, amikor tényleg ekörül forgott minden, heti két-három próba, rengeteg koncert, lemezírás, stb… Ilyen terhelés alatt nem elvárható, hogy mindig mindenki topon legyen. A jelenlegi működésünk egyelőre a minimumot követeli meg, amit viszont szívesen bele is rak mindenki, különösebb baszogatás nélkül.

A szaksajtó előszeretettel használja a “supergroup” kifejezést, de ha valaki, akkor a GMW tényleg az volt – a szakma és a közönség szerint egyaránt. Sokáig érleltetek egy-egy lemezt, de a végeredmény mindig egy nagyon átgondolt és jól összerakott anyag lett. Emlékszem, az R33-ban hallottalak titeket először, teljesen más atmoszférát tudtatok teremteni, mint a többi, a hazai underground színtéren akkoriban feltűnt zenekar. Nektek is egyértelmű volt már az elején, hogy ez a banda különleges helyet kap majd az életetekben?

Sz. L.: Nekem igen.

Amikor az R33-ban elkezdtünk közösen próbálni, majd jöttek az első koncertek, minden alkalommal lehetett érezni, hogy a zenekar különlegesen vibrál, gyakran használtuk a „varázslat” szót, ami biztos nagyképűen hangzik, de tényleg annak éreztük, és így gondolok rá vissza a mai napig.

Aztán volt, hogy a varázslat kissé megkopott, olyan is, hogy elveszett, majd újra visszajött és megint elveszett, de hát az élet nem habostorta, hanem hullámvasút.

Undos: Egy projektnek indult, aztán életem legkomolyabb bandája lett belőle, olyan zeneiséget képvisel, ami egy külön világ, teljesen nemtelen és kortalan. A faterjaink ugyanúgy tudtak rajta élvezkedni, mint ahogyan a gyerekeink fognak. Ezt a kezdetektől éreztük és akinek van füle, az szintén érezte ezt.

Beskatulyázhatatlan, komplex, elképesztően kreatív, többrétegű zenét csináltatok. A dalok összerakása, az albumok ívének kitalálása mennyire volt harmonikus vagy demokratikus a bandában? Ki mit hozott, adott bele?

Sz. L.: Eleinte eléggé náci voltam ebben a tekintetben, ezen nincs mit szépíteni, de ezt is meg tudom magyarázni. Az Aeons lemez egy vízió volt, amit kristálytisztán láttam és hallottam magam előtt, az összes ívével és rétegével. Ebből kurva nehéz volt engedni és nem is engedtem sokat, emiatt persze sok egymásnak feszülés volt, de az az igazság, hogy ezt speciel ma is ugyanígy csinálnám. Kicsit olyan ez, mint amikor egy festőnek már majdnem kész a képe, aztán mások bele akarnak pingálni. Tudom, nem a legjobb példa, mert a festés magányos műfaj, a zenekar meg zenekar, de én valami ilyesmit érezhettem akkor. Remélem, a többiek már megbocsátottak ezért. Az Aeons után fokozatosan leesett, hogy közös vízió is létezhet és egyre inkább afelé mentünk, a harmadik albumnál voltunk ehhez a legközelebb.

A második, Hell Sweet Hell c. album előtti és utáni egy-egy év volt a GMW talán legsűrűbb és legsikeresebb időszaka. Ekkor a nyakatokba vettétek Európát is. Ezek a heteken át tartó turnék hozzáadtak a zenekari morálhoz, vagy inkább elvettek belőle?

Sz. L.: Nehéz erre válaszolni. Adtak is meg elvettek is. A kettő között rengeteg árnyalat van.

Undos: Akkor elvettek, utólag hozzáadtak.

2016-ban elvonultatok Áron (Hegyi Áron a zenekar billentyűse – a szerk.) kulcsi tanyájára, két dal meg is született a negyedik albumhoz, ezeket már soha nem hallhatjuk? Egyáltalán lesz folytatás?

Undos: Egy lemeznyi anyag született meg akkor, csak annyira szét voltunk esve és a már fentebb említett össze-vissza tartás miatt nem állt össze. Olyan pokoli szarnak éreztük, hogy nem tudtuk odatenni az első három lemez mellé, azt a két számot kitettük 2017-ben, hogy legyen valami kontent (visszahallgatva utólag a lassú számot megszerettem), de részemről rettenetesen köptem az egész lemezt, nem is adtuk ki és már nem is fogjuk. Majd ha már mindenki elpatkolt és addigra sikerült annyira kultikussá válni, hogy bárkit is érdekeljen, úgyis megtalálja valaki és kiadatja.

Ha lesz új anyag, akkor az a nulláról fog elkészülni, hozzátenném, a Hell Sweet Hell is ilyen volt már (megírtuk, kuka, újra megírtuk), csak az jó lett.

Sz. L.: Félig értek csak egyet Undos-szal, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a zenei alap volt meg és szerintem nem volt azért annyira rossz, de tény, hogy Undost nem motiválta és hervasztó lehetett, hogy közben a zenekari aktivitás is a nullához közelített. Biztos vagyok benne, hogy jókat lehetne rájuk énekelni, és van rajta pár, számomra igen kedves téma, amiket, ha nem is a Granddel, de egyszer szeretnék megcsinálni rendesen. Amúgy ez nem egyedi eset, lassan már minden zenekaromra jut egy befejezetlen lemez, olykor menet közben derül ki, hogy tök rég óta rossz nyomon vagy, ezt nem szégyen felismerni.

Túl vagytok az első reunion bulin, ami a csongrádi Tisza Presszóban volt, az egy majd két órahosszás koncert volt. Hasonló grandiózus koncertre számíthatunk a Kobuciban is?

Sz. L.: Sokat fogunk játszani ott is, a grandiózussága viszont nem a hossztól függ. Nem igazán szoktam tudni előre megmondani, hogy milyen lesz, a Tisza Presszóban újra éreztem a varázst, remélem a Kobuci is hasonló lesz.

Ugyanazzal a setlist-tel készültök? Milyen koncepció mentén válogattátok ki a dalokat?

Undos: A csongrádi buli előtt tartottunk egy két napos felújító próbát Áron tanyáján, és ott végigjátszottuk az összes számunkat, amelyiket kellett, azt többször is. Válogattunk egy erős, utaztatós sorrendet; így fogunk tenni a Kobucis buli előtt is. A cél, hogy minden “sláger” elhangozzon, és egy olyan kivonat legyen hallható, ami a legjobban megmutatja a zenekar sokszínűségét és adjon egy ívet az estének.

Lehet még nyáron titeket valahol látni?

Sz. L.: A Kobucin kívül a Fekete Zaj fesztiválon és a Fishing on Orfűn játszunk még, több lekötött bulink egyelőre nincs, úgyhogy aki kíváncsi, azon kívül, hogy hamar megöregszik, mindenképp jöjjön el valamelyikre!

A Grand Mexican Warlock tagjai: Bodóczy Zoltán ‘Undos’ – ének, Szabó Laci – gitár, Reich Tamás – gitár, Hegyi Áron – billentyűk, Mohácsi Matyi – basszusgitár, Nagy Dávid – dobok

Fotó: Novák Attila