Nulláról a csúcsra: Gráczer Györgynek már csak a Falco kupaaranya hiányzik

BOBORY BALÁZSBOBORY BALÁZS
Vágólapra másolva!
2021.02.21. 12:08
null
Gráczer György az Arena Savaria parkettjén: a szombathelyi Sugár úton álló létesítmény az ország egyik legszebb csarnoka (Fotók: Unger Tamás)
A Fakombinátban dolgozó kollégák összejártak kosarazni – így indult a magyar bajnoki címvédő Falco-Vulcano Energia KC Szombathely férfi kosárlabdacsapatának története. Gráczer György akkor egyike volt a lelkes játékosoknak, ma a Bajnokok Ligája-résztvevő klub ügyvezetője.


– Amikor az interjú helyszínét egyeztettük, azt mondta, jöjjek a második otthonához, a Savaria Arénához. Tényleg csak a második?

– Azért ez néha kérdőjeles...

– És ebből nincs konfliktus a családjával?
– Szerencsére a feleségem teljes mellszélességgel támogat a kezdetektől fogva. Enélkül nem is menne.

– Ő is Falco-szurkoló?
– Minden mérkőzésünkön ott van, persze a jelenlegi helyzetben nem járhat meccsre, a közvetítéseket viszont otthonról követi és nagyon drukkol. Az elmúlt negyven évben mindig mögöttem állt, és amikor csak aludni jártam haza, elfogadta, hogy nekem úgymond ez az életem.

– Ha már érzelmi húrokat kezdtünk pendíteni, szeretném megkérdezni, mit érez, amikor nap mint nap belép az arénába? Szerelem ez?

– Valóban az. Egyébként minden egyes alkalommal ugyanaz a cél vezérel, ha dolgozni jövök, hogy a csapat jusson előrébb.

Története második bajnoki címét is Körmenden ünnepelte a Falco a magabiztosan megnyert 2019-es döntő után
Története második bajnoki címét is Körmenden ünnepelte a Falco a magabiztosan megnyert 2019-es döntő után


– Személyes tanúja a kezdeteknek. Hogyan született meg a Falco kosárlabdacsapata?
– A céget akkor még Fakombinátnak hívták, 1980-ban ott dolgoztam, és heti egyszer a vállalati kollégákkal összeálltunk kosárlabdázni. A megyei bajnokságot meg is nyertük, az NB II-ben folytathattuk a szereplést, amelynek volt A- és B-csoportja is. A vállalat vezetősége viszont előirányozta, hogy három éven belül az NB I/B-be kellene jutnunk, mi ezt két szezon alatt teljesítettük.

– Mikor vette kezébe a szakosztály irányítását?
– Játékosként voltam alapítója a Falcónak, Huszár Tamás kollégám intézte a csapat ügyes-bajos dolgait, de aztán megnősült, és azt kérte, ideiglenesen vegyem át tőle a feladatot. Ekkor 1984-et írtunk, láthatja, mi lett az ideiglenességből...

A KUPA MÉG NEM VOLT MEG
Fennállása alatt hatszor játszott Magyar Kupa-döntőt a Falco, de egyszer sem tudta megnyerni, a riválisok szurkolói ezért is „silverhelyezik” gyakran az együttest.
„Az 1997–1998-as kiírásban Körmenden szerzett ezüstre nagyon büszkék lehettünk, azonban egy évtizeddel később mi is licitáltunk a rendezés jogára, és meg is kaptuk, de sajnos 2008-ban és 2009-ben is csak másodikok voltunk hazai pályán, ami már nem esett jól. A 2010-es fehérvári döntőben a Zalaegerszegtől kaptunk ki, akkor a ZTE minden fronton nyert, kiváló csapata volt. Aztán 2018-ban Debrecenben betegségek tizedelték a keretet, Alekszandr Pusztahvar és Perl Zoltán sem tudott segíteni nekünk, már a fináléba jutásunk is bravúr volt. A legutóbbi, Győrben elveszített döntőt nehezen éltem meg, mert esélyesként kaptunk ki a Szolnoktól. Tavaly a bajnokihoz hasonlóan lett volna esélyünk a kupaaranyra is, bízom benne, hogy idén sikerül végre ezt a trófeát is megszereznünk.”


– Abba is hagyta akkor a játékot?
– Igen, a sportegyesületnél először szakosztályvezető lettem, persze munka mellett dolgoztam a csapat körül.

– Megfordult a fejében, hogy hova futhat ki a Falco története?
– A szomszédvár példája volt előttünk, és ez elegendő motivációt jelentett. Láttuk, hogy Körmenden, egy kisvárosban is sikerült eljutni az NB I-ig, és szisztematikus építkezéssel mi is hasonló utat terveztünk magunknak.

– Volt ebben egy kis irigység is a Körmend sikereire?

– Nem, dehogy. Akkoriban – ahogy sok szombathelyi – én is Körmendre jártam mérkőzésre. Úgy gondoltam, ha ott sikerült, a megyeszékhelyen is fel lehet építeni egy élvonalbeli klubot, persze azt is tudtam, hogy kellő türelem és kitartás kell hozzá. A saját utamat jártam, de ha találkoztam más klubok képviselőivel, és a tapasztalataikat fel lehetett használni nálunk, meg is tettem.

Az úgynevezett kis csarnok volt a Falco korábbi otthona
Az úgynevezett kis csarnok volt a Falco korábbi otthona

– Hogyan fogadta a város a kosárlabdát és a Falco nagyravágyó terveit?
– Amikor bejutottunk az NB II-be, már ott szerepelt két szombathelyi csapat, a Savaria és a Tanárképző. Azonban csak vegetáltak a másodosztályban, nem voltak nagy eredményeik, céljaik. Mi oda-vissza legyőztük őket, a közönség pedig pozitívan fogadta a sikereinket, az NB I/B-be jutásunkat, mert a városban már régen nem szerepelt ilyen magas szinten kosárcsapat. Az ötvenes-hatvanas években volt a Haladásnak élvonalbeli együttese, de 1962-ben megszűnt. Éppen harminc évvel később kerültünk fel az A-csoportba.

– Mekkora volt az apparátus, amely a csapat mellett dolgozott?

– Semekkora. Sokáig én is a munkám mellett láttam el a szakosztállyal kapcsolatos teendőket – már akkor sem a pénz volt a lényeges. A vállalatnál 1994-ig dolgoztam, szerencsére olyan beosztásom volt, hogy rugalmasan végezhettem a feladataimat. Akkor már NB I-esek voltunk, és nyilvánvalóvá vált, hogy sokáig nem lehet a munkát és a kosárlabdát együtt csinálni.

– Amikor már futott a szekér, és a Falco az élvonal küszöbére érkezett, mennyire volt nehéz visszacsábítani a Körmendre átjáró szombathelyi szurkolókat?
– A Körmend már szép tradíciót, eredménysort maga mögött tudó klub volt, amely bajnokságot is nyert az NB I-ben, mi meg a nulláról indultunk. Ki kellett például építeni az utánpótlást, a szomszédvár ebben segítséget nyújtott. Rengeteg gyerekkel foglalkozott, de hiába volt szinte mindenki körmendi a felnőttcsapatban, sokan az ifjúsági korosztály után nem tudtak feljebb lépni, és az együttműködési megállapodásunknak köszönhetően átjöhettek hozzánk. Mellette a Savaria csapatától átcsábítottam Váradi Attilát, aki járta az iskolákat, kereste a gyerekeket. Amikor pedig már az eredmények is jöttek, voltak példaképek, sokkal szívesebben kezdtek el a srácok kosárlabdázni.

– Mit gondoltak a körmendiek a feltörekvő szombathelyi kosárlabdázásról?

– Nem tudom, de korrekt együttműködés alakult ki közöttünk. Nyilván a szurkolók viszonya más lett, amikor a két csapat egy szintre ért. A klubok kapcsolata azóta is jó. Olyan szempontból fordult talán a helyzet, hogy most nekünk vannak saját nevelésű válogatott játékosaink. Már korábban is volt egy jó generációnk, hiszen együtt nevelkedett Váradi Kornél, Szabó Zsolt és Will Tamás, aztán kis szünet következett, és kijárta az utánpótlásunkat Váradi Benedek, Perl Zoltán és Bognár Kristóf. Úgy látszik, ilyen hármas hullámokban kerülnek felszínre a tehetségeink.

A bajnoknak járó trófeát Szombathelyen őrzik, megannyi serleg mellett
A bajnoknak járó trófeát Szombathelyen őrzik, megannyi serleg mellett


– Hogyan emlékszik vissza az A-csoportba jutásra?
– Sokáig a Haladás-pályán található munkacsarnokban játszottunk, aztán az NB I/B-ben már a mostani aréna melletti kis csarnok volt az otthonunk, ahová ezer-ezerkétszáz néző zsúfolódott be a bajnokikra. A Dombóvárral küzdöttünk a feljutásért, az egyik fél harmadik győzelméig ment a párharc. Nyertünk itthon, majd idegenben is, a szurkolók meg a harmadik meccs előtt elkezdték a pezsgős kartonokat vinni a csarnokba. Telt ház előtt lettünk bajnokok, a városnak óriási sikert jelentett, hogy a Haladás futballcsapata mellett lett még egy klubja, amely kivívta az élvonalbeli tagságot.

– Hat évvel a feljutás után, 1998-ban már bajnoki döntőt játszottak, vagyis nem állt le a tempós fejlődés.
– Eleinte nem lehetett más a cél, mint a bennmaradás, amivel nem is volt probléma, az első évadunkban például alig maradtunk le a rájátszásról. Aztán próbáltunk mindig csak kicsit rátenni, jobbnak lenni.

– Ennek a korszaknak volt emblematikus figurája Kálmán László.
– Laci akkor került ide, amikor az A-csoportba jutottunk. Körmenden Szájer József és Hencsey Tamás is előtte volt a sorban, és nem volt szükség rá. Egy évig kölcsönben szerepelt nálunk, aztán végleg itt maradt és a Falco legendájává vált. De úgy gondolom, az egész magyar kosárlabdázás emblematikus figurájává. Szerencséje is volt, elkerülték a sérülések.

– Amikor Szombathelyre került, rögtön meglátta, mekkora potenciál rejlik benne?

– Az első évében a határőrlaktanyába került sportstátusba, s kissé lazán vette az edzéseket. Leültem vele beszélgetni, és megértettem vele, hogy a kosárlabda kitörési pont, érdemes komolyan venni. Rengeteg pluszmunkát végzett, hogy olyan szintű kosárlabdázó váljon belőle, mint amilyen lett. A tehetség önmagában nem sokat ér, ha nincs mellette szorgalom, akarat és kitartás.

A csapat egykori lelkes játékosából lett a ma már Bajnokok Ligája-résztvevő klub ügyvezetője
A csapat egykori lelkes játékosából lett a ma már Bajnokok Ligája-résztvevő klub ügyvezetője


– Évtizedeket húztak le együtt a Falcónál. Milyen személyes kapcsolat alakult ki önök között?
– Barátok lettünk. A játékoskarrierje után edző lett nálunk, most az U18-as csapatunk trénere. Nyilván más a kapcsolatom vele, mint másokkal, de mindig minden Falco-játékossal leültem beszélgetni, meghallgattam a problémáját – legyen szó magyar válogatottról, légiósról vagy ifistáról. Nem egészséges, ha ilyen szinten különbséget teszek. A kezdetek óta arra törekedtem, hogy a játékosok mögött nyugodt, kiegyensúlyozott legyen a háttér, megfelelően sikerüljön kezelni a konfliktusokat, és olyan légkör alakuljon ki, amely a csapat fejlődését segíti. Ezért sok kompromisszumot kell kötni például a támogatókkal, de ha látják, hogy nálunk rend, nyugalom van, könnyebben megerősödik a bizalom.

– A kilencvenes évek végére már az élvonalban is éremesélyes lett a Falco, az anyagi környezet viszont megváltozott. Mennyivel lett nehezebb menedzselni a klubot, megteremteni az eredményességhez szükséges feltételeket?
– Éppen ezért 2000-ben gazdasági társasággá váltunk, amelyben az önkormányzatnak 51 százalékos tulajdoni hányada lett. Nagyon örülök, hogy a Falco azóta is pártpolitikától függetlenül minden oldalnak fontos, és az önkormányzat biztonságot teremt nekünk. Persze időközben több névadó szponzort is sikerült magunk mellé állítanunk, a Falco – mármint a cég – pedig 2008-ig támogatta az egyesületet, azóta már csak a tradíció miatt viseljük a nevét.

– Miként sikerült a feljutó csapatból nagyon gyorsan bajnokesélyest faragni?
– Nálunk sohasem volt idő ünneplésre, ha véget ért a szezon szombaton, hétfőn már azon gondolkodtunk, hogyan tudnánk előrébb lépni. A kilencvenes évek közepén vetődött fel az Arena Savaria megépítésének lehetősége, és kellett egy olyan csapat, amely meg is tudja tölteni. Földi Sándorral jutottunk fel az A-csoportba, de aztán elment Körmendre, és új szakember után kellett néznem. Tájékozódtam, végül Krivacsevics Dragoljub dobta be Hajnal László nevét, aki Újvidéken élt, édesapja magyar volt, édesanyja talán szerb. Ő hozta magával a délszláv látásmódot, iskolát, a kemény védekezést, az egyéni képzést. Hajnal Laci hangoztatta azt a szerb „szabályt” is, hogy bármi történik, az edzőnek három év után mindenképpen váltania kell, mert annyira kiismerik egymást a csapattal, hogy nem lesz eredményes a további munka. Ahogy mondta, úgy is történt, Földi Sándor visszatért, bajnoki döntőbe jutottunk vele, a Magyar Kupában is volt ezüstünk és bronzunk, szerepeltünk a Koracs-kupában, megnyertük a több nemzet csapatát tömörítő Szuperligát. Az élvonalban ez volt az első eredményes korszakunk.

GRÁCZER GYÖRGY „LEGJEI”
Legkedvesebb játékos: Kálmán László
Legkedvesebb légiós:  Krivacsevics Dragoljub
Legjobb edző:  időrendi sorrendben – Földi Sándor, Hajnal László, Szrecsko Szekulovics, Gasper Okorn
Legemlékezetesebb mérkőzés:  a 2008-as bajnoki aranyat érő körmendi győzelem
Legkeményebb ellenfél: nem erősorrendben – Körmend, Alba, Szolnok
Legnehezebb idegenbeli pálya: Körmend


– Az aranycsapat, amely 2008-ban bajnok lett, hogyan épült fel?

– A 2007–2008-as idényben Szrecsko Szekulovics volt az edzőnk, keretünk tagja volt két magyar válogatott játékos, Kálmán Laci és Pankár Tibor, igaz, neki akkor tört el a lába. A légiósválasztás kiválóan sikerült, Andrija Csiricset Szekulovics csábította hozzánk, a litván Arnas Kazlauskas bebombázta a triplákat, a fehérorosz Mikalaj Alekszejev a palánkok alatt volt úr, Bam Doyne is kiválóan játszott. Szrecskónak ez volt az egyik nagy korszaka itt.

– Fel tudja eleveníteni azt az érzést, amikor bajnok lett az együttes?

– A döntőben a Körmendet vertük meg, ráadásul idegenben fejeztük be a párharcot, és úgy gondoltuk, nem lenne szerencsés, ha ott ünnepelnénk. A győzelem után két nappal szerettünk volna Szombathely főterén együtt örülni a drukkereinkkel, de leszakadt az ég, ezért bevonultunk a kiscsarnokba, és ott adták át az aranyérmeket. A terem egyik végébe felállítottuk a pódiumot, ott mondhatott mindenki néhány mondatot a csarnokot teljesen megtöltő tömegnek. Este hatkor kezdtünk, ötkor már nem lehetett beférni. Egyébként közvetlenül a meccs után is volt már egy mámoros éjszakánk, hiszen sok szurkoló a csarnokban, kivetítőn nézte a körmendi meccset, és amikor visszaértünk, „szétszedték” a csapatot.

Az első, 2008-as bajnoki címet Szrecsko Szekulovics irányításával harcolta ki a Falco, szintén Körmenden lezárva a döntőt
Az első, 2008-as bajnoki címet Szrecsko Szekulovics irányításával harcolta ki a Falco, szintén Körmenden lezárva a döntőt


– Ezekkel az eredményekkel magasra tették a lécet, azóta szinte minden évben azt várja a közvélemény a Falcótól, hogy legalább éremért csatázzon.
– Igen, de voltak olyan időszakok, gazdasági nehézségek, amikor nem tudtunk az élmezőnybe kerülni. Szerencsére most olyan szinten állunk az építkezésben, hogy folyamatosan a topcsapatok közé sorolnak minket, hosszú évek óta a nemzetközi kupákban indulunk, eljutottunk oda, hogy a Bajnokok Ligájában már nem kellett selejtezőt játszanunk.

– Az elmúlt négy-öt évre tehető a klub legeredményesebb korszaka. A mostani a valaha volt legerősebb Falco?
– Kezdjük ott, hogy Szrecsko Szekulovics harmadik szombathelyi időszaka alatt megint kétszer ezüstérmesek lettünk a bajnokságban, 2017-ben az Alba, 2018-ban a Szolnok győzött le minket a döntőben, az edzőnk pedig úgy gondolta, ideje továbblépnie. Új trénert kellett keresnünk, és rengeteg önéletrajz került az asztalomra. Köztük volt Gasper Okorné, akinek a pedigréje a legjobbnak tűnt. Végül a személyiségével győzött meg, nyitott volt és határozott. Fontos volt neki, hogy közel lehet a Bécsben élő családjához, de a szakmai nívóból nem akart engedni, és szintet akart lépni a Falcóval, mégiscsak Euroliga-edző volt korábban. Találkoztak az elképzeléseink, és megegyeztünk.

– Milyen változásokat hozott magával?

– Még többet edzettek és videóztak a srácok. Addig talán heti egy alkalom volt, amikor videós taktikai megbeszélésre gyűlt össze a csapat, most három. Alaposan „beleveri” a játékosokba a taktikát, az ellenfelekre készülés is hangsúlyosabb. Akadt, ami eleinte szokatlan volt a játékosainknak, de aztán sikerült összecsiszolódniuk.

KIHEVERHETETLEN TRAUMA
Horváth Zoltán ereje teljében, talán a legjobb korban, 2008-ban, 29 évesen igazolt Szombathelyre Paksról. Elképesztően hatékony volt a szezon első felében, 21 pontot átlagolt mérkőzésenként, aztán 2009 karácsonya után két nappal Sopronból Szombathelyre indult edzésre, de sohasem érkezett meg, a jeges úton átcsúszott autójával a szemközti sávba, és egy teherautóval ütközött, a balesetet nem élte túl.
„»Cecével« 2008-ban kettő plusz egy éves szerződést kötöttünk, Kálmán Laci mellett egyértelműen második vezérként számoltunk vele. Az év játékosa volt 2009-ben, bombaformában játszott. Azon a szörnyű napon vártuk edzésre, de nem jött, telefonálgattunk, nem értük utol. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefon, a rendőrség közölte, hogy autóbalesetet szenvedett és bevitték a kórházba. Először arra gondoltam, hogy eltörött a lába vagy valami hasonló, és azonnal bementem a sürgősségire. Bekopogtam az ajtón, az asszisztens viszont csak annyit mondott, hogy az orvos ad majd felvilágosítást. Már nagyon rosszul éreztem magam, utána tudtam meg a doktortól, hogy »Cece« a mentőben, beszállítás közben meghalt. A kegyeleti szobában nekem kellett azonosítanom – hónapokon keresztül minden hajnalban arra ébredtem, hogy éppen nyitok be a kegyeleti szobába. Nyilvánvaló, hogy a csapat is összetört, nehéz volt újraindulni a trauma után.”
A Falco méltó módon ápolja Horváth Zoltán emlékét, visszavonultatta a 18-as mezszámot, minden évben emléktornát rendez, és mindig van friss virág az arénában található domborművénél.


– Olyannyira, hogy 2019-ben megszerezték a második bajnoki aranyat, és megint a Körmend ellen.
– Úgy látszik, ha valamit nyerni akarunk, a Körmenddel kell játszanunk... Megtérült a rengeteg idő- és energiaráfordítás, a gárda elképesztően sokat dolgozott a szakmai stábbal, de a szintlépés másképp elképzelhetetlen. Szerencsére jött az eredmény, de nem csak itthon, a Bajnokok Ligájában is versenyképesek vagyunk.

– A pandémia elvett egy aranyérmet a klubtól?

– Szerintem igen. Nem volt sérültünk, együtt volt a keret, úgy gondolom, bajnokok lettünk volna tavaly, ha nem szakítják félbe bajnokságot.

– És a mostani együttessel a csúcsra érhetnek?

– Tavaly bővebb volt a rotációnk. Ha Filipovity Márkó a nyáron nem igazolt volna Olaszországba, más csapatszerkezetet alakítunk ki, és öt légióssal terveztünk. Ezzel együtt Keller Ákos ideszerződésével tovább erősödött a magyar magunk, szóval szerintem van rá esélyünk, hogy megszerezzük a harmadik bajnoki címünket. A koncepciónk az, hogy a meghatározó magyar játékosainkkal hosszú távra szerződünk, mert igazán jó hazai kosárlabdázót ritkán lehet kifogni a piacon, a légiósokat pedig gyakran nehéz marasztalni, mert ha jó idényt futnak, elviszik a tehetősebb külföldi egyesületek.

Gráczer Györgynek szívügye a szombathelyi kosárlabda
Gráczer Györgynek szívügye a szombathelyi kosárlabda


– Négy évtized alatt sikerült felépítenie az egyik legjobb magyar kosárlabdaklubot. Szokott nosztalgiázni?
– Van, hogy éjszaka felébredek, mert azt álmodom, hogy a kis csarnokban ünnepeljük az első bajnoki címet.

– Azokkal a játékosokkal, akikkel együtt játszott még a Fakombinát csapatában, összejárnak még? Jönnek Falco-meccsre, ha nincs éppen pandémia?

– Inkább akkor találkozunk, ha nincs mérkőzés, de mindegyiküknek bérlete van, jönnek, szurkolnak a csapatnak. Azt hiszem, 1980-ban egyikünk sem gondolta volna, hogy idáig jutunk.

– Mikor jön el az a pont, amikor belép az arénába, és azt tudja mondani, hogy mindennel elégedett?

– Azt hiszem, csak az a kupaarany hiányzik...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 20-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik