Loic Nego: Mindig harcolok ezért az országért

Jó napot! – szólt a telefonba tökéletes magyarsággal Loic Nego, a Mol Fehérvár FC 29 esztendős, hatszoros válogatott futballistája.

– Nocsak, ezek szerint beszélgethetünk magyarul?
– Picit... De ha nem baj, váltsunk inkább angolra, úgy könnyebb. Kisebb megszakítással hét éve itt élek a családommal, fogalmazhatok úgy is, hogy Franciaország a hazám, Magyarország az otthonom. Hogy így érzek, abban jelentős szerepük van az embereknek, sohasem volt olyan benyomásom, hogy bárhol is úgy kezeltek volna, mint egy idegent. Nem tudok elég hálás lenni mindazért, amit Magyarországtól kaptam. Egyvalamivel gyűlik meg a bajom, igaz, azzal nagyon: a magyar nyelvvel.

– Hasonló gondokkal küzd a szakmai stáb három olasz tagja is, de Marco Rossi, Cosimo Inguscio és Giovanni Costantino azt ígérte, megtanul magyarul. Csatlakozik hozzájuk?
– Ezen ne múljon, egy próbát én is teszek! Szívesen nyilatkoznék magyarul egy Eb-csoportmeccs után. Ámbár addig el is kell jutnom, hogy játszhassak a kontinenstornán.

– Aki létfontosságú gólt szerez az Izland elleni mérkőzésen, annak már-már bérelt helye van a keretben, nem?
– Ez nem így működik. Bár a gólt én lőttem, az érdem a csapaté. Ez futball, nem tenisz, itt nem az egyén van a középpontban, hanem a közösség. Rendben, én találtam a kapuba a nyolcvannyolcadik percben, ám ehhez kellett, hogy a társaim előtte kifárasszák, és ezzel hibára kényszerítsék az izlandiakat, engem pedig helyzetbe hozzanak. Az egyenlítést, majd a győzelmet együtt érdemeltük ki.

– Emlékszik arra, hogyan ünnepelte a gólját?
– Olyan pillanatokat éltem meg, amelyeket sohasem feledek.

– A mezén lévő magyar címert is megcsókolta...
– Ezzel szerettem volna megmutatni, mennyire tisztelem Magyarországot. Büszke vagyok arra, hogy az országot képviselhetem. Ezen a ponton visszakanyarodhatok oda, amivel kezdtem: amit Magyarország adott nekem, a pályán viszonozhatom. Jóllehet tisztában vagyok azzal, mindazt, amit kaptam, nem tudom visszaadni. A nemzet iránti szeretetemet és megbecsülésemet viszont kifejezhetem, nos, ez történt a gólörömnél. S volt még valaki, aki miatt nagyon boldog voltam az Izland elleni győzelem után: Fiola Attila, aki a négy évvel ezelőtti Eb első meccsén súlyos sérülést szenvedett. Nem beszélve arról, hogy jósként is megállná a helyét. „Fityót” ugyanis már lecserélték Izland ellen, én még arra készültem, hogy pályára küldjenek, amikor ő – Hangya Szilveszterrel együtt – folyamatosan azt hajtogatta, beállsz és gólt rúgsz!

– Karrierje legfontosabb gólja volt az Izland elleni?
– Hát azt nem állítom, hogy a legszebb, de hogy a legfontosabb, az nem vitás. Ugyanakkor remélem, a jövőben szerzek még fontosabbat. Amikor 2019 februárjában letettem az állampolgársági esküt, még csak bizakodhattam, hogy magamra ölthetem a magyar válogatott mezét, de az akkor érvényben lévő szabályok miatt ennek nem volt realitása. A gondolataimban azért ott motoszkált, idővel talán változik a helyzet, és játszhatok a válogatottban – már persze ha a szövetségi kapitány méltónak talál rá. Hála az égnek, október elején minden akadály elhárult a szereplésem elől, Marco Rossi bizalmat szavazott nekem, én pedig boldogan mentem. Egyfelől óriási megtiszteltetés ért, másfelől az motivált, hogy a bizalmat viszonoznom kell!

– Kijelentheti, hogy sikerült?
– Nem győzöm hangsúlyozni, nem az számít, hogy én egyenlítettem Izland ellen. Ha más rúgja a gólt, ugyanannyira boldog lettem volna. Hihetetlen volt az a néhány nap, amit a pótselejtező előtt Telkiben töltöttünk. Az volt bennünk, hogy ezt a meccset csak mi nyerhetjük meg, hatalmas akarat és vágy dolgozott mindnyájunkban, tudtuk, hogy megcsináljuk. Én nem tettem mást, mint beültem abba a hajóba, amelyben mindenki egy irányba húzott – és én is elkezdtem evezni. A legtöbbjüket ismertem, de akadt egy-két játékos, akivel korábban nem találkoztam, az első nap után mégis úgy éreztem, mintha évek óta a csapat tagja lennék.

– Apropó, hívhatjuk mostantól Lajosnak?
– Időnként már a családom is így szólít... Még Újpesten futballoztam, amikor Asmir Suljic kitalálta, hogy a Loic valamelyest hasonlít a Lajoshoz, neki köszönhetem, hogy azóta egyre többen hívnak így.

– Jól hallottam, az egyik meccsen Nagy Ádám is így szólította?
– Nem csak ő... Ádám volt egyébként az első, aki azzal lépett oda hozzám, hogy mától Lajos vagyok a nemzeti együttesben is. Rávágtam, hogy persze, rendben van.

– Franciaországból sok üzenet érkezett?
– Sok bizony, a rokonok és a barátok is gratuláltak. Örömmel láttam, hogy a francia lapok is foglalkoztak velünk, jó visszhangja volt az Európa-bajnoki kvalifikációnak és a Nemzetek Ligájában kiharcolt feljutásnak.

– Antoine Griezmann is írt?
– Sőt, Alexandre Lacazette is. Tíz éve együtt nyertük meg az U19-es Eb-t, ez egy életre összeköt bennünket. Jólesett, hogy gondoltak rám. Boldoggá tesz, hogy vannak körülöttem olyan emberek, akik tudnak örülni a sikereimnek.

– Szóba került önök között, hogy 2021. június 19-én személyesen is találkozhatnak a Puskás Arénában?
– Barátként, mégis ellenfélként. Aznap rendezik a Magyarország–Franciaország csoportmeccset, de hogy őszinte legyek, még nem töprengtem azon, milyen lehet a szülőhazám és a korábbi társaim ellen játszani. Nyilván jó lenne pályára lépni a mérkőzésen, ám az a nap még messze van, egyelőre a jelennel és a közeljövővel akarok foglalkozni. Az Izland elleni győzelem is a történelem része már. Ha kérdeznek, szívesen beszélek róla, de elsősorban arra szeretnék összpontosítani, hogy a következő hetekben jó eredményeket érjünk el a Fehérvárral. Miután a Boban Nikolovot és Viszar Muszliut is a soraiban tudó északmacedón válogatott is sikerrel vette a pótselejtezőt, a keretünkben hét futballista van, aki az Eb-re készülhet. Ezek után a Vidi-szurkolók joggal várják el tőlünk, hogy a bajnokságban is sikeresek legyünk. Mindeközben én is elvárom magamtól, hogy a lehető legtöbbet tegyem hozzá ehhez. Egyebek mellett azért, mert a klub céljai azonosak az enyémmel: amit lehet, meg kell nyerni!

– Ha egy szóval kellene jellemeznie, ami az elmúlt hetekben önnel történt, mi lenne az?
– Fantasztikus! Vagy inkább: meseszerű. Az idén számos nehézséget kellett és kell megélnünk a járvány miatt, de amiben a válogatottban részem volt, majdhogynem mindenért kárpótolt. Nagyon jó érzés volt örömet szerezni Magyarországnak ebben a nehéz időszakban. Pályafutásom egyik legcsodásabb fejezete ez, sok mindenkinek tartozom ezért köszönettel.

– Egy rövid névsorolvasás belefér: kik közülük a legfontosabbak?
– A szeretteim, akik mindig mellettem állnak, ha netán egy rosszul sikerült meccs után leszegett fejjel megyek haza, akkor is mosolyt csalnak az arcomra. A Vidi sportigazgatója, Kovács Zoltán, aki öt éve mindent megtett, hogy visszatérjek Magyarországra, és azóta is töretlenül hisz bennem. A Fehérvár tulajdonosa, Garancsi István, aki szintén bízott és bízik bennem. Az MLSZ elnöke, Csányi Sándor, aki a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségben küzdött a szabályok megváltoztatásáért, és így megnyílt előttem a magyar válogatottba vezető út. Marco Rossi, aki megtisztelt a bizalmával. A székesfehérvári és a válogatottbeli társaim, illetve a szakmai és az orvosi stáb összes tagja, továbbá mindenki más, aki a háttérben dolgozik – hálás vagyok, hogy közéjük tartozhatok. S külön köszönöm a magyar szurkolóknak a fogadtatást! Rengeteg üzenetet kaptam tőlük, lélekemelő volt olvasni őket. Remélem, legalább annyira büszkék arra, amit együtt elértünk, amennyire én. Mint mondtam, amit Magyarország adott nekem és a családomnak, sohasem tudom teljesen viszonozni, ám egyvalamit ígérhetek: mindig harcolok ezért az országért.