– Mit üldögél itt?

– Ráérek…

A kis téren most épp ketten voltak. Ő meg én.

Ő rohant. Pontosabban a rohanásból torpant meg. Láttam, amint elsuhanna mellettem, a lába épp átszakítaná azt a képzeletbeli szalagot, amely a pad szélét és a szemközti fa törzsét kötné össze. De megtorpant. Pont elkaptam a torpanás pillanatát.

Tegnap nem torpant meg, és tegnapelőtt sem.

Én akkor is ültem.

– Figyeljen ide – mondta, s kapkodva az órájára nézett, majd mellém ült. – Mi az, hogy maga ráér?

– Van időm.

Egy másodpercig némán nézett rám, tapogatott a szemeivel, majd hadarni kezdett.

– Honnan van ideje? Figyelem magát. Mindig itt ül, és néz maga elé. Forgatja a fejét. De sosem célirányosan. Nézelődik. Olykor szuszog. Miért?

– Miért ne nézelődnék és forgatnám a fejem?

Nem válaszolt, csak idegesen a térdére csapott.

– Maga mindig ezt csinálja! De nem csak itt, ezen a padon. A múlt héten a Ferenciek terén láttam magát. Nézett egy galambot. Percekig! Kíváncsi voltam, hogy meddig nézi azt a madarat, ezért megálltam, és vártam. Hátha abbahagyja. Hátha abbahagyja, és megy a dolgára. De maga nem hagyta abba. Tovább nézte. Úgyhogy megszakítottam a megfigyelést, és otthagytam. Maga miatt elkéstem.

– Néha macskákat is nézek – jegyeztem meg. – A macska olykor visszanéz, és így egy ideig nézzük egymást. Maga nem szokta?

– Én erre nem érek rá – fakadt ki.

– Kár – mondtam. – Macskát nézni jó. Próbálja ki. De nézhet verebet is.

– Magának honnan van ennyi ideje? – kérdezte majdnem sikoltva, s az órájára nézett.

– Gyűjtöm.

– Mit csinál?

– Gyűjtöm. Gyűjtögetem. Apránként illesztem össze. Másodpercet a másodperchez, percet a perchez.

– Meséljen – ragadta meg a gallérom. – Most már úgyis elkések.

– Nézze – kezdtem bele. – Mondok egy példát. Rajta vagyok egy levelezőlistán. Tudja mi az? Nagyon jó. Egy listatag ma reggel a következőt írta. Felolvasom magának, itt van a telefonomban:

„Én bizonyos szempontból megértek mindenkit, aki nagyvárosban nőtt fel, napi 30 kézmosással, agyonklórozott, halott vizet és műélelmet fogyasztva, szennyezett levegőt belélegezve egész életében. Így nyilvánvalóan gyengébb az immunrendszere, mint a falun, állatok által terjesztett milliónyi fajta vírus között, rengeteg napsütésben és tiszta levegőn felnőtt embereknek. Sajnálom, hogy olyan helyen szocializálódtatok, ahol állandóan reklámok, politika meg mindenféle orvosi propaganda hatásainak vagytok kitéve.”

– Mi ez a baromság? – horkant fel. – Az oltások bevezetésével vidéken is jelentősen visszaszorították többek közt a csecsemőhalálozást.

– Huszonöt – mondtam neki.

– Mi huszonöt?

– Perc. Szerény becslés szerint. Ha ezt megírja. Mert előtte rákeres, hogy ne írjon olyat, amibe bele lehet kötni, majd szerkeszt. Átolvassa, hogy ne legyen benne hiba, és elküldi. Huszonöt – ismételtem meg.

– Annyi azért nincs.

– Tévedtem. Harmincöt. Mert délelőtt még négyszer ránéz, hogy mi a válasz.

– És aztán?

– Ott az a híres regény – folytattam. – Tudja, amit hirdetnek az újságban. Kidobtam.

– Miért dobta ki?

– A kilencedik oldalnál meguntam.

– Később lehet, hogy megtetszett volna. Én a maga helyében próbálkoztam volna még.

– Kilencven. Kilencven perc. Három próbálkozás másfél óra. Tudja, hány olvasatlan kötet áll a polcon? És kiszámolta már, hány napja lehet még hátra?

Nem válaszolt. Alsó ajkát beszívta, majd ismét az órájára nézett.

– A volt kollégám tegnap odalépett hozzám a posta előtt, és megjegyzést tett a ruházatomra, külön kiemelve a nyakkendőmet és a galléromat.

– És?

– Azt mondtam, hogy sietek.

– Ennyi?

– Igen.

– El fogja híresztelni, hogy gyáva.

Erre nem reagáltam, mert észrevettem a fán egy kék cinkét. A cinkék a kedvenceim. Az emberek általában csak annyit tudnak, hogy cinke, pedig a széncinke mellett, ami a legismertebb, és a legtöbb ember arra mondja, hogy „a cinke”, létezik még a kék cinke, a kormosfejű és a barátcinege is.

Ez egy kék cinke volt, rögtön megismertem a feje oldalán húzódó csíkról. Egy ideig ugrált, majd felreppent, és elszállt a távoli erdő felé.

– Nem beszélve az osztálytársról! – fordultam ismét felé.

– Ő mit tett? – sóhajtott fel.

– Ostobaságot hangoztatott a Facebookon. Tiltottam.

– Miért?

– A kilenc perc miatt.

– Értem – nézett rám gúnyosan. – Maga most azt gondolja, hogy valami hatalmas találmánya van. És ebből sportot űz.

– Én csak ücsörgök.

Hirtelen az órájára nézett, majd sietve felpattant.

– Most mennem kell. Én erre nem érek rá. De az a módszer semmiképp nem jó. Ez egy marhaság.

– Rendben van – mondtam neki. – Igaza van.