A szocializmus nem retró, hanem orwelli – interjú Fabricius Gáborral
Első készülő nagyjátékfilmje tudatosan veti le magáról a lángosromantikát, a Trabant-nosztalgiát, és minden olyan retró dolgot, amelyet mosolyogva köt össze az ember a szocializmussal. Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című, 434 millió forintból megvalósuló drámája, mint mondja, szembenézés mindazzal, ami a Kádár-korszak valójában volt. A politikai pszichiátria sötét bugyraiba kalauzol.
hvg.hu: Még csak most fog elkezdődni a szereplőválogatás. Mit lehet eddig tudni az Eltörölni Frankot című filmjéről?
Fabricius Gábor: A film főszereplője egy zenész, aki a 80-as évek rozsdás, tönkremenő, birodalmi viszonyokban evickélő világában nem bír élni, és nem tudja tartani a száját. Politikai okokból pszichiátriára kerül, itt veszi kezdetét a mentális trip.
hvg.hu: Az a gazdag underground zenei kultúra, amely a 80-as éveket jellemezte, mekkora szerepet kap majd a történetben?
F. G.: Ott van a Rocktérítő, az például a kor zenei közegéről tökéletesen mesél, én már nem nyúlok ehhez a témához. Egy történelmi filmdrámán dolgozom öt éve, amely a társadalomnak és az egyénnek a dilemmáit dolgozza fel egy valóságos orwelli világban – minden eszközzel kerülöm a retrót. A forgatókönyv megírása során többször is előkerült az 1984. Ez a disztópikus világ a régió más országaiban is tapasztalás. Ez közös történetünk. Amikor Karlovy Varyban nyert a script, vagy meghívtak Szarajevóba, Tallinnba, akkor teljesen világossá vált a számomra, hogy még mindig létezik a vasfüggöny, és azok az emberek, akik az innenső oldalon vannak, tudták, hogy miről szól az Eltörölni Frankot.
hvg.hu: Hogy került a politikai pszichiátria intézménye a figyelmének előterébe?
F. G.: Szerintem egy rendszert vagy egy korszakot az ír le a legjobban, ameddig az elmegy a kiszolgáltatottakkal szemben. Az mutatja meg a határait,
így az elme ellen indított támadásnál, a politikai pszichiátria intézményénél nincs extrémebb pillanata a Kádár-korszaknak.
A másként gondolkozó embereket bolondnak nyilvánítja, megkérdőjelezi a beszámíthatóságukat, különböző pszichiátriai betegségekkel címkézi fel őket. Ez az intézmény azért jött létre, mert így könnyű volt azt kommunikálni a szabad nyugati világ felé – akik amúgy finanszírozták az életünket –, hogy nálunk nincsenek politikai fogvatartottak. Ha valakit elmebetegnek minősítettek, azt elzárták és úgy is kezelték: Haloperidolt vagy Hibernalt (antipszichotikumok – a szerk.), inzulinsokkokat adtak neki, benyugtatózták, olykor elektrosokkolták, mindezzel a rövid távú memóriáját teljesen kisütötték, és úgy összezavarták az elmét, hogy 3-4 év kellett, mire az helyrejött. A pszichiátria mint a visszaélés eszköze érdekel. Megjegyzem, hogy ez amúgy ott kezdődik, hogy valakit lehülyézel, szélsőségesen minősítesz, rágalmazol. A másik véleményének, identitásának semmibe vétele ez.
hvg.hu: Milyen kutatómunka előzte meg a filmet?
F. G.: Egy majdnem hároméves kutatásról beszélünk, amelyben több tucat forrásra támaszkodtam. A két alapmű Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből, 1975-ben részleteiben publikált szociográfiai regénye és Pákh Tibor Szálegyedül című emlékiratai voltak.
A politikai pszichiátria intézményének legelső hazai fellelhető írásos forrása a Beszélőben jelent meg valamikor a 80-as években, de megkerülhetetlen a témában Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós először a rendszerváltáskor megjelent riportkönyve, az Őrjítő mandragóra: Bevezetés a politikai pszichiátriába is. Meg kellett értenem az akkori pszichiátria működését, azt például, hogy Goldschmidt Dénes, legendás pszichoterapeuta jelentett az állambiztonságnak a saját betegeiről (erről ebben a cikkben írtunk bővebben – a szerk.), vagy, hogy Janikovszky Éva férje az előző feleségét elmegyógyintézetbe záratta azért, hogy eltakarítsa őt az életéből. Az egyik tévéinterjúm után például egy miskolci áldozat 90 oldalnyi anyagot küldött, naplót, titkosszolgálati jelentéseket, orvosi zárójelentéseket, és a történelmi arisztokrata családokból származó információk, többek között a Pallaviciniek diszkreditálására tett pszichiátriai kezelések története is eljutott hozzám.
Konzultáltam Kovács Józseffel, aki a SOTE bioetikai részlegét vezeti, K. Horváth Zsolt társadalomtörténésszel, Mező Gáborral, akinek több száz oldalas kutatási anyaga van a témáról, és íróként részt vett a Janikovszky Béláról szóló, a pszichiátria politikai visszaéléseivel foglalkozó dokumentumfilmben, Tóth Eszter Zsófiával, a korszak kutatójával és Szőnyei Tamással, akinek több ezer oldalas ellenkultúra tárgyú kutatómunkái jelentek meg. Többen a kutatók közül az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fellelhető iratokkal segítették a filmet.
hvg.hu: Az említett Pákh Tibor többször is éhségsztrájkot folytatott, ezért nyilvánították elmebetegnek. Milyen „tünetek” produkálása adott elegendő okot arra, hogy a hatalom kezeltesse?
F. G.: A pszichiátria azt mondja, hogy ha ön- és közveszélyes a páciens, akkor zártosztályra lehet küldeni. Pákh Tiborra azt mondták, hogy mivel éhségsztrájkol, önveszélyes. Miközben azért éheztette magát, mert politikailag ellehetetlenítették.
De, ha berúgtál valahol egy vidéki kocsmában, és elkezdted szidni a rendszert – mondjuk hangosan kommunistáztál a balassagyarmati éjszakában –, akkor te is könnyen a pszichiátrián végezted, alkoholizmussal összefüggésben.
hvg.hu: Azt gondolnám, hogy inkább olyanokat zártak elmegyógyintézetbe politikai alapon, akik véleményvezérek voltak, nagyobb hatásuk volt a tömegekre, és nem ismeretleneket vittek el kocsmákból.
F. G.: Velük ezt azért nem lehetett megtenni, mert őket látta a Nyugat. Beszélt róluk a Szabad Európa Rádió és a nemzetközi közvélemény. Ha őket bolondnak nyilvánítják, akkor könnyen rásütik a rendszerre a diktatúra bélyegét, miközben annak a látszatát kellett fenntartani, hogy ez itt nálunk demokratikus szocializmus. Az ismert emberek e tekintetben érinthetetlenebbek voltak, mint a kocsmában üvöltöző.
hvg.hu: Mennyire voltak tudatában a felelősségüknek a korabeli pszichiáterek?
F. G.: Azt gondolom, hogy ugyan nem a többség, de voltak beszervezettek, akik pontosan tudták, hogy hóhérok, miközben talán maguk is elhitték, hogy segítenek. Persze voltak olyanok is, akik segítettek elmenekülni a diktatúra elől a pszichiátriára, mert az is igaz, hogy egy paranoiás kor megőrjítette az embert. Valóban produkáltak szimptómákat bizonyos emberek, hiszen nem lehet bezárva, a szabadságtól megfosztva élni 40 éven keresztül. Na de a rendszer rámutat valakire, és azt mondja, hogy te beteg vagy, miközben az tette beteggé? Ez abszurd.
hvg.hu: Beszélt olyanokkal, akik a 80-as években praktizáltak?
F. G.: Próbáltam beszélni velük, de elzárkóznak. Vannak olyan feltételezések, miszerint lehet, hogy valóban nem tudták az akkori pszichiáterek, mit csinálnak, vagy, hogy parancsra csinálták, és nem volt más választásuk. Ez a kollaboráció felelősségének, vagy a felelősség elhárításának klasszikus kognitív disszonanciája. Hol kezdődik a felelősség és hol ér véget? Ahol Goldschmidt Dénes kezelte a betegeit, az a helyiség konkrétan be volt poloskázva.
Ha a beteg és az orvos között politikai kérdések is felmerülnek, akkor onnantól kezdve az az ember nem orvos, hanem kihallgató tiszt. Ez egy átélt orwelli valóság.
hvg.hu: És találkozott olyannal, akit elmegyógyintézetben hurcoltak meg?
F.G.: Konzultáltam többek között Ef Zámbó Istvánnal, aki elmesélte, miként vitték el a szentendrei kiállításáról, mert az ottani vendégkönyvben sok külföldi neve is szerepelt, és a paranoid hatalom azt hitte, hogy itt valamilyen nemzetközi hálózatépítés zajlik. Senki sem tudta, hol volt fél évig. Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe (IMEI) zárták be a Kozma utcában, és azon mesterkedtek, hogy kiderítsék róla, valóban elmebeteg-e. Ha az lett volna, akkor be kellett volna feküdnie, ha meg nem, akkor viszont izgatásért börtönbe kellett volna vonulnia. Tehát így vagy úgy, de kivonták volna a forgalomból.
Úgy lett vége az ügyének, hogy egy nyilvános tárgyalást folytattak le Szentendrén, elrettentés céljából, ami mindenkinek jelzés volt, hiszen egy közösségen belül ez a történet elterjed. Megfelelő helyeken és pillanatban, a megfelelő beavatkozással bénító csendben tartották az egész országot, amit relativizálva vidám barakknak neveztek.
hvg.hu: Mennyire volt itthon tömeges jelenség, hogy elmebajosként kezelték a párt számára kényelmetlen egyéneket?
F. G.: Többen azt mondják, hogy ezek elszigetelt jelenségek voltak. Én úgy látom, azok után, hogy a rendszerváltás környékén a Belügyminisztérium udvarán több tonna iratot megsemmisítettek – amelyről a Fekete Doboz videója be is számol –, egy fikciós alkotásban azt mondok, amit megtapasztaltam a ránk maradt dokumentumok alapján. Annak, hogy a rendszerváltás békés átmenet volt, valószínűleg az az ára, hogy nincsenek meg bizonyos adatok, de hát tökéletes bűntény nincs, maradtak azért emlékek.
hvg.hu: Tavaly kritikával illette a Filmalapot, mert végül nem kapott a gyártásra pályázati pénzt a filmje. Azt nyilatkozta, hogy ez azért van, mert hiányzik a filmfinanszírozásból a vízió, az egységes stratégia. Ez alatt mit értett?
F. G.: Örülök, hogy az új döntőbizottság zöld lámpát adott a projektnek. Nagyon lassú itthon a szembenézés folyamata. Török Ferenc 1945 című filmje például egy rendkívül fontos témáról szól, de legalább 70 évet kellett várni arra, hogy valaki vászonra vigye.
hvg.hu: Éppen a hvg.hu-n megjelent véleménycikkében fogalmazott úgy, hogy „a központi finanszírozású magyar film nem szeret akut, társadalmilag és történelmileg fontos témához nyúlni. Hagyományosan karikaturisztikus önáltatással lakatja jól a társadalmat szembenézés-elemző mediáció helyett.” A humor miért önáltatatás?
F. G.: Azt gondolom, hogy a magyar filmnek felül kell vizsgálnia a szocialista diktatúrához fűződő kapcsolatát két szempontból is. Nem születhettek sem a korban, sem később olyan filmek, amelyek ezt a korszakot valódi realitással láttatták.
Egyrészt az, hogy a humor, a Trabant, a lángos és társai felől közelítjük meg a filmekben ezt a korszakot, felmenti a szocializmust, ami akár kegyeletsértő is lehet az áldozatok nézőpontjából, illetve a diktatúra propagandájának szólamává válik.
Másrészt a valódi szembenézés a korban sem valósulhatott meg, hiába alkotott fantasztikus dolgokat sok nagyon tehetséges filmrendező, mert a történeteknek kollaborálniuk kellett a rendszerrel. Xantus János Eszkimó asszony fázikja az egyik kedvencem, de miért nem kérdez rá senki a film kapcsán, hogy az a zongorista miért tud utazni Méhes Mariettával a nagyvilágban? Mit kell neki ahhoz tennie? Hát persze, hogy jelentenie kell vagy titkosszolgálati megbízást teljesítenie. És azáltal, hogy elhallgat egy valóságszeletet a film, indirekt propagandává válik.
hvg.hu: Nyilván a szocializmusban olyan filmeket készíthettek a rendezők, amilyeneket engedtek nekik, a humor egy eszköz volt a rendszer kicselezésére.
F. G.: Ahogy Allen Ginsberg mondta Hobónak: csak nagyon sok humorérzékkel lehet túlélni. Szükség volt az iróniára, arra, ami a Tanúból is árad, és
a humorral való játék, a relativizálás velünk maradt mint propagandatradíció. Kérdezzék meg azokat, akiknél meghaltak a családban, hogy vajon képesek-e nevetni egy ilyen filmen?
Nagy veszteségek története a kor. Vagy emigrációra kényszerítették az embert, mint Konrád Györgyöt, vagy szétitta az ember az agyát, mint a Radics Béla, esetleg jó egzisztenciával vették meg, netán elkussoltatták a börtönben az illetőt, vagy akár kollaborációra bírták. 1983-ban Magyarország vezette az öngyilkossági ranglistát a világon. Ezt a filmet imának szánom azokért, akiket orwelli módon tettek tönkre.
Helyreigazítás: Az interjú első változatában az állt, hogy Szőnyei Tamás az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fellelhető iratokkal segítette a filmet, ám a kutató felhívta rá a figyelmünket, hogy ilyen munkát a film érdekében nem végzett, a rendezővel egyszer konzultált, egyébként nem vett részt további előkészítő munkában.
