Gombóc – Malonyai Péter publicisztikája

Feltehetően sohasem tudjuk meg, mi történt Kisvárdán az öltözőben és környékén, a lényeg, hogy a kiszivárgott, közzétett információk alapján

Miriuta László és Révész Attila tűz és víz. Az edző szerint a tulajdonos az öltözőben is fitogtatta hatalmát, a másik elmondása szerint nem is járt ott, s csak azért nem árulja el, miben sértette meg Miriuta a szerződésben foglaltakat, sőt ment szembe az etikával, mert a váláskor ebben egyeztek meg. A klub honlapja szerint Révész sportigazgató, így kérdés, hogy ő-e az említett „tulajdonos”, vagy csupán a valódi nagyfőnök érdekeit képviselve beszél, apróság, de szintén kérdés.

Történt, ami történt, a helyzet mérgesebb annál, amit a váláskor kiadott közlemény sejtet, miszerint a futballról való elképzeléseik szembementek egymással. Ez elegánsabb megoldás, mint a sárdobálás, még úgy is – és ez már túlmutat Kisvárdán –, hogy arra nem derült fény, mit vallott az egyik s mit a másik a világ legnépszerűbb játékáról. Az pedig a tények közé tartozik, hogy Miriuta, miközben rendre arról beszélt, hogy a csapat erősítésre szorul, azt is hozzátette, hogy „de nincs baj, dolgozunk keményen, az az álmom, hogy valahol a hetedik hely környékén végezzen a csapat”. Nos, álmai csúcsán búcsúzhatott, hiszen a csapat a hatodik helyen állt a váláskor.

Hozzáteszem, alapvetően nem érdekes, mi vezetett a szakításhoz, belső ügynek tartom, meg nem is különleges, ha egy edzőt elküldenek. Nagyapám úgy mondta volna, hogy „a sag schon tipikus esete, hogy ki az edző Kisvárdán”, magyarul teljesen mindegy, legalábbis az egyetemes futball (ha van ilyen) szempontjából. Nekem is csak annyi érdekes, hogy annak megint nem görbül a haja szála sem, aki nem is olyan rég (2019. június) rábólintott Miriuta szerződtetésére anélkül, hogy szóba került volna egyáltalán a filozófia (és most nem Hegelre, Kierkegaardra vagy éppen Teilhard de Chardinre gondolok).

Ez sem nagy baj azonban, ez sem különleges. Amióta világ a világ, mindig akadnak furcsaságok egy-egy edző és klub kapcsolatában. Amikor 1971 nyarán az MTK kilenc fuballistája (Becsei József, Dunai Lajos, Hajdu József, Kiss Tibor, Koritár Lajos, Oborzil Sándor, Sárközi István, Strasszer László, Török József) sztrájkba lépett, így tiltakozva Palicskó Tibor edzői módszerei (filozófiája?) ellen, az egyesület egyértelműen Palicskó mellé állt, a játékosokat eltiltották. A részletekről már többször esett szó ezeken a hasábokon is, most legyen elég annyi, hogy ahogy telt az idő, egyre lanyhább lett a szerelem. A tavaszi szezon közepéig szép lassan valamennyi büntetés feledésbe merült, hiába no, a tartalékokkal kiesésre állt a csapat.

A kispadon viszont maradt Palicskó. Legalábbis 1972. június 30-ig. Akkor lejárt a szerződése, ami furcsa, hiszen az utolsó bajnoki forduló július 9-én volt. A csúszás oka a válogatott Európa-bajnoki szereplése (4. hely) miatti halasztás(ok) volt(ak), ám az edző ragaszkodott a papíron rögzített időponthoz, nesze neked, hála. Az MTK még harcolt a kiesés ellen, amikor már arról lehetett olvasni, hogy Palicskó Lengyelországban, a Górnik Zabrzénél folytatja. Végül maradt itthon, Szombathelyre szerződött, de esetünkben az a lényeg, hogy a kispadon Bencsik János szakosztályvezető ünnepelhette, hogy NB I-es maradt a gárda.

De felidézhetem még a ZTE esetét 1982-ből, amikor a 11. forduló után útilaput kötöttek Szőcs János talpára. Zámbó Gyula ügyvezető elnök azzal magyarázta az edzőváltást, hogy „Szőcs János egy sor újításával jót akart, de a játékosokat nem tudta meggyőzni ezek helyességéről. Az új edzőnek, Rónai Istvánnak viszont bizalmat szavaztak”. Ehhez aligha kell kommentár.

Az edzőváltás mostanság olyan természetes a futballban, mint az, hogy a labdába levegőt kell fújni, nem számít se múlt, se jövő, csak a jelen. Itt van például Mauricio Pochettino esete. Hiába vezette a Bajnokok Ligája döntőjéig a Tottenham Hotspurt, elég volt nyolc bajnoki forduló ahhoz, hogy a gödörben lévő csapat háza tájáról felröppenjen a hír: Pochettinónak mennie kell. Kit érdekelt a BL második helye és az, hogy ütős csapatot kreált a Tottenhamből olyan játékosok karrierjét egyengetve, mint Harry Kane, Eric Dier, Kyle Walker, Dele Alli vagy Daniel Rose (mind angol válogatottak), s akkor a dán Christian Eriksenről és a dél-koreai Szon Hung Minről nem is beszéltünk.

Mindez nem számít a csatornán túl (sem), nincs eredmény, lesújthat a bárd. De legalább nem esik szó filozófiáról (talán Francis Bacon vagy éppen Morus Tamás tisztelete jegyében), a leghétköznapibb mondások – például az erősebb kutyáról és a pénz hangjáról – mentén zajlanak az események.

Persze a szóbeszéd azonnal elindult, már azt is bevetették a jól értesültek, hogy José Mourinho követheti Pochettinót. Ami arra is bizonyíték, hogy minden csoda három napig tart, hiszen a portugál 2007-ben azért távozott először a Chelsea-től, mert úgymond „ellehetetlenültek a kapcsolatok a portugál tréner és a klub között”, magyarán összekülönbözött a tulajdonossal, Roman Abramoviccsal. Aztán 2015-ben úgy szakított Mourinho és a Chelsea, hogy „mindkét fél úgy látja a legjobbnak, ha elválnak útjaik”.

Az első esetben a hivatalos közlemény árulkodó megjegyzése, hogy szó sincs kirúgásról, a másodikban pedig nem győzték leszögezni, hogy „José jó viszonyban válik el tőlünk”. Sőt. Legutóbbi angliai menesztésekor (2018, Manchester United) is az állt a hivatalos honlapon, hogy köszönik a munkáját, és sok sikert kívánnak neki a jövőben.

A jó modortól függetlenül a kirúgás a legtalálóbb kifejezés a történtekre, más kérdés, hogy ettől még Mourinho az Mourinho, történhet bármi, kavarhat bármekkora botrányt, pökhendinél pökhendibb nyilatkozatokat tehet, mindig lesz, aki szerződteti.

Egyébként – ha már a Kisvárdával indítottam – az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a válás napján a felek még gálánsak voltak. A klub közleménye, miután kifejtette, hogy mást és mást vallanak a futballról, azzal folytatódik, hogy „elébe szeretnénk annak menni, hogy a felek között kialakult korrekt viszonyt a későbbiekben valami megfertőzze. A keddi megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy megköszönve Miriuta László nálunk végzett munkáját, elválnak az útjaink egymástól. Egyúttal ezzel is lehetőséget biztosítunk Miriuta Lászlónak, hogy a csapatunkkal elért jó eredményeket meglovagolva a későbbiekben, akár már a közeljövőben új csapatot találjon magának. Ehhez és a további karrierjéhez is nagyon sok sikert kívánunk.” Miriuta sem volt rest, hiszen: „Sajnálom, hogy így alakult, de szeretném megköszönni a lehetőséget, amit Kisvárdán kaptam. Sok sikert kívánok a továbbiakban a csapatnak és a klubnak is.”

Abban pedig biztos vagyok, hogy Miriuta László sem marad csapat nélkül. Amellett, hogy kívánom neki, azért sem, mert most benne van a köztudatban, ha úgy tetszik a „pixisben”, abban a körben, amelyben a szerencsésebb edzők neve forog. Akik végül mindig kispadra lelnek, legfeljebb ha hosszabb a szünet két szerződtetésük között, elmondják, hogy feltöltődtek, tanulmányúton jártak itt vagy ott, arról – szerencsére persze – nem érkezett hír, hogy bármelyikük is éhen halt volna.

Egyébként a nálunk dolgozó edzőkről és az őket alkalmazó klubokról leginkább az jut az eszembe, hogy megérdemlik egymást. Mindkét félnek szerepe van abban, hogy olyan a mi kis futballunk, amilyen. Egyetértek a nagyapámmal (sag schon) országos méretekben is, és hozzátenném Bacsó Péter klasszikusából, A tanúból a börtönőr markáns összefoglalóját Pelikán József szabadulásakor: „A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki sem végzik, dohányt is kap. Egy brancs maguk, ne is tagadja.”